Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Miben különbözik dublini lakásunk egy átlagos budapesti lakástól?

Ez a poszt azért keletkezett, mert különböző kedves barátok nehezményezik, hogy a blogból nem tudnak meg semmit arról, hogy hol és hogyan töltjük hétköznapjainkat. Ezért itt a lakás érdekességeinek gyűjtése. Amúgy meglepődve tapasztaltuk, hogy minden dublini ismerős elismerően csettint a környék láttán, a lakásra pedig azt mondják, hogy tök oké, a hiányosságaira pedig azt, hogy általánosak. Viszont a kényelmi szolgáltatásokért tennünk kell.

Először is jóval kisebb, mint egy átlagos magyar lakás. Majdnem harmadakkora, mint amiben Budapesten laktunk.

Kilátás romatikus naplementében, távolban kupolával

Egy nagy, egybefüggő kétszintes házból szabták ki, majd utána különféle gombokat rejtettek el benne, amik a jolly jokernek számító elektromosságot hozzák működésbe. Még az egyetlen villanyradiátor a legegyszerűbb, mert azon két, könnyen megfejthető gomb van. Ellenben melegvíz csak akkor lesz, ha az ember előbb megtalálja a Melegvízért Felelős Főkapcsolót és lenyomja. Nos, ez beköltözésünk napján eltartott egy ideig, de végül csak megleltük a konyhai csap alatt (egy másik kapcsoló társaságában, ami viszont le volt ragasztva cellux-szal). Azóta kitapasztaltuk, hogy kb. húsz percig kell a bekapcsolás után várakozni, hogy annyi melegvíz legyen, amiből egy ember kényelmesen lezuhanyozhat.

A kapcsolómánia egyébként nem ismer határokat: a villanytűzhely is csak akkor működik, ha előbb bekapcsolom a falon lévő főkapcsolót. Ezért sokszor csodálkozom, hogy miért nem melegedik már végre az olaj, miért nem forr a teavíz. És persze minden konnektornak van egy-egy saját kapcsolója.

A hálószobában nincs fűtés. Ezért – oly sok itt élő emberhez hasonlóan – mi is vettünk egy hordozható elektromos hősugárzót, amit naponta többször bekapcsolunk. Minél tovább van bekapcsolva, annál jobban nő a számla nagysága miatt érzett szorongásunk...

...amit ide csak kéthavonta hoznak, és csak az említett jolly joker elektromosságot tartalmazza, mert ebben az országban - szerencsénkre - még csak most fontolgatják, hogy be kéne vezetni a vízdíjat.

A lakásban nincs mosógép, mert a ház közös mosógépe a hátsó kertben, egy kis sufniban található. A szomszédok felével már az első napon megismerkedtünk, miután nem tudtuk bekapcsolni (a kerti fészerben lévő mosógép főkapcsolója a lépcsőházban, egy kis szekrényében van elrejtve és pénzbedobással, majd lassú főkapcsolócsavarással működik), majd pedig három napig kivenni belőle a kimosott ruhákat. Ekkor a mosógépszerelővel is megismerkedtünk.


A trükkösen, közvetlenül a csap lapja alatt elrejtett melegvíz-főkapcsoló és leragasztott társa. Láthatóan nem éppen megkímélt állapotban

A főzőfülkét és a fürdőszobát kivéve az egész lakást türkizkék padlószőnyeg borítja, amiről az a benyomásom, hogy sosem lehet eléggé kitisztítani.

Noha ritkák az igazán kemény telek, de azért egy-két napra előfordulnak mínuszok, ami miatt nem olyan szuper, hogy csak a hálószobaablak készült duplaüvegből, a nappali-konyháé viszont szimpla üveg, viszont akkora, mint egy fél ping-pongasztal. Mostanáig nem volt ezzel semmi gond, most viszont, a 6-7 fokokban érezhető, ahogy diszkréten ereszti be a hideget. 

Tapasztalataink alapján a szigetelést ÁLTALÁBAN is elég nagyvonalúan kezelik az írek, akiknek legfőbb barátja a gipszkarton: nemcsak kifelé nincs szigetelve a ház, de befelé sem. Így a mellettünk, de főleg a fölöttünk lakók életének minden apró mozzanatát pontosan követni tudjuk. Ezért pl. tudjuk, hogy a fölső szomszédok rendszerint 8 körül szeretnek kelni, este 11 körül sokat mászkálnak a lakásban, egyikük szívesen énekelget napközben; az oldalsó szomszéd pedig néha horkol éjszakánként.

Na és persze örök nagy kedvencem, a külön, égetően meleg és jéghideg vizet szolgáltató csap-pár a konyhában és a fürdőszöbában. De erről korábban már elmélkedtem

Sok mindenért kárpótol viszont a pazar kilátás és a környék: bár csak az első emeleten lakunk, kilométerekre el lehet látni. Az ablakunkból a kéményeken kívül egyebek mellett látni lehet különböző énekesmadarakat, portyázó macskát, töméntelen mennyiségű felhőt, egy templom zöld kupoláját - aminek nálunk már csak a diszkrét, jóleső harangozása hallatszik esténként. És akkor itt vannak még a randalírozó sirályok, pedig legalább négy kilométerre van tőlünk a tengerpart.

A városrész amúgy mondjuk, hogy polgári (néha olyan menő autók állnak a házak előtt, amiket Magyarországon max csak átutazóban lehet látni), és nagyon közel van a belvároshoz, gyalog fél óra, bringával vagy busszal 15 perc. A szomszédok pedig (az említett mosógép-antré ellenére is) nagyon kedvesek.

0 Tovább

Szív alakú tó mellett felhőbe gyalogolni

Ismét olyan helyen túráztunk a Wicklow-hegységben, amit józanésszel nem közelítettem volna meg (kedves utastársam se). Vezetőnk előzetes tájékoztatójában az állt, hogy akinek nincs túrabakancsa és lábszárvédője, az ne jöjjön, és az intelem az első száz méter után teljesen jogosnak bizonyult. Soha nem voltam olyan meredeken emelkedő hegyen (mekk elek), ami majdnem a tetejéig vizenyős-mocsaras. És persze az út megint nem volt semennyire sem kitáblázva, ja és induláskor rögtön azzal kezdtük, hogy kövekről-kövekre szökellve átkeltünk egy nagyobbfajta patakon.

A mostani túrán a legnagyobb extraság a szív alakú tó volt (lásd fotó) illetve hogy a Tonelagee (819m) csúcs felé haladva elfogyott végre a mocsár belegyalogoltunk a felhőbe. A tempóról nem is ejtek szót, Michael, a túravezetőnk - aki egyébként szemlátomást nemcsak nekünk, hanem csoporttársainknak is kezd óriási példaképévé válni - megint olyan iramot diktált, amit nem mindenki bírt a majdnem 500 méteres szintkülönbségű terepen. Ezért a táv negyedénél aggodalmas arccal várta be a leszakadó néhány embert, majd szépen hazaküldte őket.

(Előbb fekete-fehér képek jönnek, utána színesebbé válik a táj.)


A szív alakú tó felülről. Innen mondjuk pont nem látszik a szív alak



Hangyász-sün-fűcsomó

Ez nem vízszennyeződés, hanem a hegyi patak haladása miatt képződött hab
Ezt a Glenmacnass nevű vízesést nem másztuk meg, ellenben átkeltünk a patakon, amiből később ez a vízesés lett



Tagolt tájban tízóraizó ember

A csúcson ennyit lehetett látni



(A képek továbbra is copyrightosak, akinek valamelyikre szüksége van, kérem, írjon a Facebookon!)

0 Tovább

Kutyafejű szemetes - Utcai okosság Dublinból

Arcokat belemagyarázni formákba sok ember kedvelt hobbija, de szerintem jelen esetben tagadhatatlan az összefüggés. Szemetes Dublin belvárosában, a Camden Road közelében:

0 Tovább

Miért rohanjunk el egy kellemesnek induló ismerkedési estről?

Bár a fél város már külföldi, az írek pedig továbbra is tömegével vándorolnak el, Dublin mégis kedvesen gondoskodik arról, hogy az újonnan érkezők ne érezzék magukat magányosnak. Például különféle tevékenységekre szerveződő meet up-okkal a hegymászástól a főzésen keresztül az 50pluszos bringásokig. Mi a hegyeken csaknem futólépésben túrázó legkeményebb arcokhoz csatlakoztunk, és bár láttam, hogy van egy „New and not so new in Dublin” nevű meetup is, eddig nem jutott eszembe elmenni a találkáikra, noha new vagyok.

Aztán egy kedves magyar ismerős invitálására kíváncsiságból elmentem a minap - és őrületes tapasztalatra tettem szert. Az embert az a kép fogadja, hogy egy kocsmányi ember kedélyesen sörözget-dumcsizgat egy belvárosi kocsmában.

Ennek a képnek csak annyi köze van a poszt tartalmához, hogy szintén Dublinban található

Miután ismerősömmel beléptünk a new and not so new meetuposok közé, azonnal szóba elegyedtünk két inges, irodai kisugárzású figurával, aki közül az egyik görög volt, a másik román. Öt perc után ott termett egy nagydarab olasz, aki megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok, megmondtam, mire közölte, hogy a terem túloldalán van pár magyar lány. Oké, odamegyek a pár magyar lányhoz, és épp kezdenénk belemelegedni a társalgásba, mire ott terem a nagydarab olasz, és ránk szól, hogy ugyan, ne beszéljünk már magyarul. Mondjuk, oké, csak épp témában vagyunk, befejeznénk. Erre odatol közénk egy rokonszenves, ám nyakkal nemigen rendelkező dél-ír fiatalembert, akin látszik, hogy jó ember, de retteg a nőktől, és annyi derül ki róla, hogy valamilyen minisztériumban dolgozik.

Aztán odasodródik egy szerb figura, akinek éppen elkezdem intenzíven méltatni a belgrádi éjszakai életet és Belgrádot úgy általában, mire ismét ott terem a hatalmas olasz, és tréfásan közli, hogy túl sokat beszélek. Ezt már furcsállom, plusz ennek a beszélgetésnek is lőttek. Az olaszról kiderül, hogy nem ő a meetup vezetője, csak egy önjelölt rendezkedő - aki ezzel a szokásával módszeresen megszegi az íratlan játékszabályokat.

Egy idő után már úgy érzem magam, mint egy villámrandin (sosem voltam), főleg, miután rájövök, hogy az olasz csávó kényszeresen választja szét és alakítja újra a társalgó csoportokat. Nyilván pont olyankor, amikor az ember éppen elkezdene belemelegedni egy témába.

A másik gondom azokkal volt, akik összetévesztették a csoport céljait a „Singles in Dublin” meetuppal és egy gyors flört/one night stand reményében érkeztek egzotikus külföldieket felszedni. Főleg a jelenlévő írekről gyanítottam ezt (meg kicsit azért az olaszról is), akik közül az egyik fickó az volt ugye, akinek nem túl szerencsés módon kimaradt a nyaka; egy, aki mindenkinek belegyalogolt a személyes szférájába; és egy pattanásos börtönőr. Utóbbival legalább volt közös témánk, mert egyszer régebben csináltam egy nagyobbfajta börtönőrös cikket Hungariban, amiben arra próbáltam választ kapni, hogy miért jó börtönőrnek lenni. (Nem tudtam meg.)

Ám mivel úgy másfél óra után és az olasz újabb támadása előtt - három magyar lányhoz hasonlóan - úgy gondoltam, jobb, ha távozom, sosem fogom megtudni, hogy ITT miért jó börtönőrnek lenni. Valamint, hogy itt is szokás-e néha kicsit megpürézni a fogva-tartottakat.  

0 Tovább

Az eddigi legjobb túra ír tájban: Glendalough Valley

Szombaton ismét túráztunk a Wicklow-hegységben kedves kis túrabarátainkkal (azaz a Michael-féle szervezett hike keretében). A múltkori tévelygő dagonyázás után most a Tátrára emlékeztető köveken és már-már luxusnak tűnő pallókon másztuk meg a hegyet. A táj a 16 kilométer alatt őrült sokat változott: kezdtük egy kietlen holdbéli tájban, aztán jött a patakokkal szabdalt, mocsaras-lápos hegygerinc, majd a fenyves, végül a lombhullató erdő. Pedig mindössze 400 méter volt a szintkülönbség. Néha esett kicsit, de olyan lenyűgöző volt a táj, hogy kb. fel sem tűnt.

Este átjöttek a szomszédaink, egy francia-olasz, menő vizuális dolgokkal foglalkozó pár, akikkel egyebek mellett megtémáztuk, hogy Dublin ugyan kellemes hely, Írországban mégis a természet a sztár.

Az útvonal amúgy tökéletesen járható, szerintem télen is, de túrabakancs nélkül fagyban helyenként életveszélyes lehet: GLEN VISITOR'S CENTRE - MINER'S TRACK - DERRYBAWN FOREST - GLENDALOUGH HOTEL.




Ilyen pöpecül kiépített luxus-túraúton mentünk a lápon a hegygerincen



Itt álltunk meg ebédelni. Én belekalkuláltam, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat Bob vagy a Tuskó Lady


Kis giccs is jött a végére

Végezetül a Trónok harca kulisszái


(A képek továbbra is copyrightosak. Ha valakinek kellenek, legyen kedves, írjon a Facebookon.)

0 Tovább

Megnéztük a gigantikus belfasti Titanic-múzeumot

Ami egy kicsit csalódás volt, mert olykor elég diznilendes, de a múzeum technikai megoldásai és ötletessége helyenként lenyűgöző.

Egyéni érdeklődésből valószínűleg nem néztem volna meg, de mivel tudtam, hogy írni fogok róla egy hosszabb cikket az origóra, mégis megnéztem, és utólag végülis nem bánom. Itt van pár részlet a cikkből:

Annak ellenére, hogy Belfastban a katasztrófa után még hosszú évtizedekig tabutémának számított az itteni Harland and Wolff hajógyárban épített tragikus sorsú óceánjáró, most éppen a Titanic vált a belfasti turizmus egyik zászlóshajójává. Nincs is kétség afelől, hogy 2012-ben az új évezred eddigi legjobb évét fogja zárni az észak-ír város: a Titanic-központ márciusi megnyitásával elhelyezte magát a világ turisztikai térképén. A közelmúlt évtizedeiben inkább csak a protestánsok és katolikusok összecsapásairól, valamint az IRA-ról ismert város újradefiniálta magát a hajó emlékével és pusztulásának századik évfordulójával.



A Titanic-láz az egész Belfastra átterjedt, és szemlátomást mindenki igyekszik kivenni a részét belőle: a turisztikai hivatal Titanic-gyalogtúrát kínál, a piacon Titanic-hamburger, Titanic-póló, de még Titanic-falvédő is kapható, a hajók Titanic-városnézésre invitálnak, a szuvenírboltok tömve vannak Titanic-csecsebecsékkel. Mindent átható motívummá vált a kanadai partok közelében, majdnem négyezer méteres mélységben pihenő hajó.

Mindezek miatt kisebb ellenérzéssel indultam az amúgy lenyűgöző épület felé, melynek terveit a londoni CivicArts és a belfasti Todd Architects építésziroda közösen jegyzi. Az építészek magabiztossága az általuk létrehozott épülethez hasonlóan lenyűgöző: az átadás után kijelentették, hogy új építészeti ikont hoztak létre, amely magában foglalja a hajógyár, a hajó, a víz kristályainak, a jégnek és a White Star Line brit hajózási társaságnak a logóját is. Az épület formáját elmondásuk szerint a Titanic inspirálta, és állítólag a magassága is pontosan megegyezik a hajóéval. A belső térkialakításban is többször visszaköszönnek a hajó formái. A helyszínválasztás tudatos: néhány méterre vagyunk a Titanic és testvére, az Olimpic nevű óceánjárók sólyájától (hajótalpfa).

Igazán szomorú hangulata csak az 1912. április 14-i süllyedés körülményeit bemutató teremnek van, ahol a tragédiát filmekkel és hangokkal szimulálják. Itt elcsendesednek a látogatók, van, aki egy könnycseppet is elmorzsol. A süllyedést is elképesztően modern eszközökkel ábrázolják, ám mégis szándékosnak tűnik a visszafogottság. Nem sokkal később az is kiderül, hogy a tárlaton időről időre felbukkanó utasok - például a hajó tervezőmérnöke vagy Amerika egyik leggazdagabb embere, John Jacob Astor - túlélték-e a katasztrófát, amikor száz évvel ezelőtt a hajó április 15-én 2:20-kor elsüllyedt.

Az ember lába alatt elsiklik a hajóroncs

A múzeumlátogatók számára viszont még hátravan a hajó utóélete és egy fantasztikus audiovizuális élmény: néhány teremmel odébb egy átlátszó üveglapra lép az ember, mintha egy tengerfeneket vizsgáló búvárrobotban ülne, a talpa alatt pedig felbukkan a hajóroncs. (A hajó megtalálását Robert Ballard 1985-ben jelentette be, azóta folyik a töprengés, mit kezdjenek vele.)

A teljes cikk a tanulságokkal együtt itt.
(A fotók továbbra is copyright-osak)

0 Tovább

A második hónap: tetszik-nem tetszik

Az első hónap összefoglalása után máris itt a második hónap vége Írországban.

Ami tetszik: hogy az ablakunkból napi rendszerességgel lehet sirályokat látni. A lakás bármely pontjáról hallani is.

Ami nem tetszik: a slendriánul elhelyezett utcanévtáblák. Egy csomó sarokról egyszerűen hiányoznak.

Ami tetszik: hogy az emberek komolyan veszik a láttatni-elvet. Sokan nemcsak bringázni, hanem kocogni is a láthatósági mellényekben mennek. A technózöld színű fényvisszaverő mellényekhez, szalagokhoz, futódresszekhez, bringásdzsekikez fűződő vonzódásuk nem ismer határokat, ezért az utcaképből sosem hiányozhat egy technózöldben mozgó ember.

Ami nem tetszik: hogy a fél UCD (a legnagyobb egyetem) melegítőgatyában jár az egyetemre. Ettől teljesen kész vagyok.

Ami tetszik: remek (főleg brit és ír) rockzene mindenütt, ahol megfordulhat az ember, a kocsmáktól kezdve a ruhaüzleteken (!) át a Mekin keresztül az IKEÁ-ig.

Ami nem tetszik: a jéghideg és a kézleforrázó csapok. Én ezt egyszerűen nem értem: 90 évvel a brit uralom megszűnése után minek kell még mindig ragaszkodni ehhez a totálisan értelmetlen szokáshoz???

Női vécé mosdója. Köszönjük a figyelmeztetést, de akkor minek van a melegvizes csap?

Ami tetszik: hogy az utcai átkelést nem a közlekedési lámpa diktálja, hanem a józan belátás, akárcsak Magyarországon. Az emberek nem ácsorognak behódolóan a járdán, csak azért, mert pirosat mutat a lámpa, ha nincs autó közel s távol. (Ilyen jelenetet többször láttam Berlinben akár hétfő hajnali 2-kor is.)

Ami nem tetszik: hogy papírból vannak a falak. Az hagyján, hogy a szomszéd ébredéséről és napi mozgásáról hajszálpontos infóim vannak, a baj az, hogy a hideg ellen sem védenek rendesen.

Ami tetszik: hogy a sütik mellett szériatartozék a fantasztikus ír tejből készült csodálatos tejszínhab. Megunhatatlan!

Ami tetszik is meg nem is: az ún. nagyvárosi dimenziók hiánya. Dublinban nem burjánzanak az urbánus kultúrák, sokkal kevesebb a graffiti és a tréfásan befestett utcakő mint sok európai fővárosban; nincsenek a szűkösségből fakadó kreatív térkihasználások stb. stb. Ugyanakkor jót is tesz a városnak ez a provinciális jelleg, kevesebb a szemét, és az embereken nincs rajta a nagyvárosi stressz. Nem emlékszem, hol találkoztam utoljára ennyire sok ennyire kedves emberrel, mint itt. És ez valahogy őszintébb kedvességnek tűnik, mint az Egyesült Államokban.

Azért van itt is utcai művészet

0 Tovább

Hogyan túrázzunk mocsárban, hegyen?

Amíg Írországba nem költöztünk, meg sem fordult a fejemben, hogy lehet lápon/mocsárban túrázni. Egy hete a Wicklow-hegységben viszont bebizonyosodott, hogy márpedig lehet.

A következők kellenek hozzá:
- valódi fittség
- jó egyensúlyérzék
- extraszuper, vízálló túrabakancs
- lábszárvédő vízlepergető anyagból

A technika a következő: elindul az ember a fákat egyáltalán nem tartalmazó hegyre és ahogy halad fölfelé, azt tapasztalja, hogy egyre lazul a talaj(szerkezet). Ezért innentől kezdve a túra körülbelül négyötödét fűcsomókról fűcsomókra ugrálva teszi meg, miközben ügyel arra, hogy ugrás közben ne sodorja el a szél. Néha persze elvéti az ugrást, ilyenkor kicsit belesüpped a sáros vízbe, és lábszárközépig saras lesz. Ezt letörli egy fűcsomóban és folytatja tovább a fűcsomóról fűcsomóra ugrálást. A nagyon elvétve szembejövő túrázókkal megbeszéli a túrázás nehézségeit, és megtanulja a bog (mocsár) szót, amit mindenki legalább húszszor említ az átlag háromperces beszélgetések során.

Mivel tök kopasz az összes hegy, csak nehezen tudja megbecsülni a távolságokat, ezért gyakran meglepődik, hogy milyen sokat ment már, és még mindig nem tart sehol. Olyankor nagyon örül, amikor találkozik egy kis fagyott földdel, illetve annak is örül, hogy a lápos földben nem élnek békák; attól pedig titokban egész idő alatt retteg, hogy elered az eső. Amikor pedig már iszonyatosan elege lesz az egészből, lemegy a hegyről, és leszarja, hogy nem érte el a második kitűzött csúcsot.

Miután lejöttünk a hegyről, egy hatgyermekes ír családapa vett fel minket (először stoppoltunk Írországban, és bár szkeptikusak voltunk, kb. 17 km túrázás után ez tűnt a legésszerűbbnek), és vitt vissza a 65-ös busz végállomásához Blessingtonba. Bónuszként megtudtuk tőle, hogy néhányan el szoktak tévedni ezen a hegyen, akiket rendszerint helikopterekkel hoznak le.

(Mi egyébként Lackenből indultunk föl a hegyekbe és oda is tértünk vissza. Két hegy simán belefér egy napba: az első, a Sorrel Hill 600-as, a második, a mögötte lévő csúcs 800-as.)



Lacken környékén persze még nyoma sincs a lápnak, a szokásos kék-zöld idill viszont megtévesztő


Ahogy halad egyre feljebb az ember, egyre több a víz

Útjelzőtáblák és ösvények egy idő után nincsenek, a kövek viszont készségesen megmutatják a helyes útirányt, ha nem tudjuk, merre kell menni

Nehéz megbecsülni a távolságokat olyan tájban, ahol csak fű és moha nő

Néha a láp óriás-pocsolyákká szélesedik...

... amibe ha belelép az ember, egy nagyobbfajta fűcsomóban szépen letörölheti a sáros bakancsát


Nem sok túracimborával találkoztunk, összesen három párral, ebből kettő azzal kezdte, hogy "what a lovely day'". Ez igaz is, hiszen szinte egész októberben esett az eső, itt viszont úgy sütött a nap, hogy kicsit le is égett az arcom

Aztán amikor elegünk lesz a fűcsomóról fűcsomóra ugrálásból, egyszerűen menjünk le a hegyről és térjünk vissza a civilizációba

0 Tovább

Magyarok Írországban: Erika

Erika gasztroblogjára véletlenül figyeltem föl, és egyből szimpatikus lett. Írtam neki, majd kisebb levelezgetés után elhívott hozzájuk, ahol kislányával és kutyájukkal és egy csodás, háromfogásos ebéddel várt. Az ő története nyitja az Írországban élő magyarok sorozatát.

Erika blogol

Hoffmann Erika 2005-ben, a jogi egyetem elvégzése után érkezett Dublinba, főleg angoltanulási szándékkal. Bár nem akart örökre itt maradni, hosszabb-rövidebb megszakításokkal azóta mégis itt él. Amikor négy évvel ezelőtt megismerte Johnt, későbbi férjét, eldőlt, hogy hosszútávra fog berendezkedni Dublinban.

Mindezt kellemes, kertvárosi lakásuk világos konyhájában meséli, ahol húszhónapos kislánya, Abigél és Klára kutya kísérik figyelemmel – és néha alakítják - a koradélután történéseit. Mindketten tudnak magyarul és angolul is, és egymást is remekül megértik.

Erika már itt-tartózkodása elején lemondott arról, hogy jogászként helyezkedjen el, mivel Írországban a magyartól teljesen eltérő angolszász jogrendszer van gyakorlatban. Így főleg vendéglátással kapcsolatos munkákat vállalt, de végzett jogi asszisztens jellegű munkát is egy hiteligénylő cégnél. Az ottani állása az Írországot is erősen megtépázó 2008-as válsággal szűnt meg. Ezután főleg időszakos munkái voltak – ami valamennyire talán összefügg azzal a ténnyel, hogy 2008-tól kezdve az írek alacsonyabb presztízsű munkákat is elvállalnak, olyanokat, amiket korábban főleg csak a bevándorlók végeztek: „Most már az írek is dolgoznak olyan helyeken, ahol korábban soha. Például a Mc Donald’s-ban” - mondja. A munkaerőpiac aktuális helyzete mondjuk őt most nem érinti annyira, mivel kislányával otthon van.

Abigél az ételfotózás egyik eszközével - háttérben a többi eszköz

A blogok

Közben a konyhából áthozza az első fogást, a fokhagymás sütötökkrém-levest, amit pompás ír kenyérrel tálal. A csodás leves receptje megtalálható blogján, a dublinfelettazeg-en. Főzési szenvedélye és mint mondja, általános közlésvágya inspirálja a blogot, de csak hobbiként tekint rá. 2010 áprilisában, közvetlen kislánya születése előtt kezdte el írni, és nem is kimondottan gasztroblogként, hanem általános életmód-blogként indult: „Az itteni életemről akartam írni, akkoriban még nagyobb hangsúly volt az ételek történetén” – mondja. Az utóbbi egy évben egyre erősödött, majd mára elsődlegessé vált a gasztroblog-jelleg.

Másik blogjára, a cookingliszt.blogspot.com-ra angolul írja a recepteket, a többjelentésű cím pedig férje leleménye. A recepteket a nemzetközi konyha inspirálja, ritkán készít és posztol kifejezetten magyar ételeket. Ennek részben az az oka, hogy bár van egy magyar kisközért Dublinban, nem könnyű hozzájutni minden magyar alapanyaghoz; másrész mivel Írországban kezdett el igazán főzni, az itt kapható hozzávalókat szokta meg. Dublinban a magyar üzlet mellett rengeteg lengyel üzlet van, ahol biztosan talál például tejfölt. Készített persze már dublini konyhájában magyar ételeket: gulyást és túrógombócot, a férje pedig nagyon szereti a magyar borokat.

Fő inspirációs forrása a tastespotting nevű gyűjtő-site. Saját blogjaira heti 2-4 alkalommal posztol, és mivel kislányával otthon van, minden nap főz. Ami jól sikerül, azt lefotózza és a végeredmény hamarosan valamelyik blogján lesz látható.

Hobbijának nyomai a lakás több pontján is fellelhetők, mivel egyre lelkesebben gyűjti a főzéssel kapcsolatos tárgyakat. Amikor otthon van, az Ecserin keresgél, az ételfotókhoz hátteret budapesti textilboltokból gyűjt be és a netről rendel tapétamintákat. De reptetett már színesre festett deszkákat Budapestről Dublinba, amik aztán egy-egy ételhez rendelve találták meg a helyüket. Az egyetlen dolog, amit ír konyhájából hiányol, az a friss, zamatos gyümölcs: míg Magyarország tavasztól őszig bővelkedik benne, Írország évszaktól függetlenül híján van; az itteni klíma ugyanis szinte csak a krumplinak kedvez.

Különböző darabok háttérnek

Ami viszont bőven és kiváló minőségben megtalálható Írországban, az a hal, a marha és a bárány. „Aki szereti a halat, annak nagyon jó dolga van itt” – magyarázza Erika. A közeli Howth-ban például frissen fogott halat lehet vásárolni, amúgy pedig sok lazacfarm működik az ír partok mentén. Erika a blogjára kirakta a tudatos halfogyasztók kék színű logóját, ami garantálja, hogy a halat környezetbarát módon halászták. (további infó a MSC - Marine Stewardship Council - oldalán és itt. Egy ilyen, barátságosan kifogott lazacot a tányérunkon látunk viszont a második fogás részeként: egy Fish Pie érkezik, lazacból és füstölt coley halból készült halas pite.


Halas pite

A halon és a húsféléken kívül Erika nagyon kedveli az itteni kenyereket, a soda breadet, aminek ezer fajtája létezik, de általánosságban elmondható, hogy fehér liszt helyett/mellett teljes kiőrlésű lisztet tartalmaz és nem élesztővel, hanem szódabikarbónával készítik (ezért nem olyan tömör az állaga, mint a német teljes kiőrlésű kenyereké). Az ír vajról pedig – teljes joggal – csak szuperlatívuszokban lehet beszélni - így teszi Erika is.

Míg eszünk és társalgunk, beszalad Klári-kutya, Abigél pedig felpróbálja az oldaltáskámat, amiben büszkén vigyorog felénk. Megérkezik a desszert is: almás-fekete áfonyás pohárkrém.

Almás-áfonyás pohárkrém

Írország és az írek

Rátérünk az országváltással kapcsolatos témákra. Az ír időjárást volt a legnehezebb megszoknia, mivel itt sosincs igazán meleg, esőből viszont egyáltalán nincs hiány. A helyi tömegközlekedést – ami leginkább az emeletes buszokat jelenti – elég kiszámíthatatlannak tartja, de legalább bababarát a szolgáltatás, simán fel lehet pattanni babakocsival a buszokra. „Végül is a megszokás egy folyamat, eleinte mindent az otthonihoz hasonlítasz, aztán egy idő után ez elmúlik” - mondja.

Megkerülhetetlen téma a hétköznapi és mentalitásbeli különbségek: „Az ír emberek, főleg az idősebbek, nagyon kedvesek: nem panaszkodnak és nem politizálnak. Nagyon pozitívak, itt nem lesz könnyen depressziós az ember.” Amikor otthon van Magyarországon, sokszor fél bemenni egy boltba mondjuk becserélni egy ruhát „mert attól tartok, hogy leharapják a fejemet”.

Amiben viszont Budapest szerinte túlszárnyalja Dublint, az kulturális sokszínűsége. Nemcsak gyerekprogramból talál többet Budapesten, a kulturális élet szinte valamennyi területét pezsgőbbnek látja. Dublinban viszont többet olvasnak az emberek. Ő pedig egy csomó olyan könyvet meg szokott itt venni, amit le sem fordítanak magyarra vagy ha igen, rosszul. Két könyvet említ példaként: Betty Smith: A tree grows in Brooklyn és Jonathan Franzen: Szabadság című regénye (utóbbi le van fordítva, de korábbi munkái nincsenek). „Az ír kortárs írók műveit sem igen fordítják: például Colm Toíbín, aki baromi jól ír, olyan témákról, amik szerintem  a magyarokat is érdekelnék.”

És milyen hatással volt rá hét év Írország? Saját bevallása szerint mostanra már levetkőzte a magyar pesszimizmust, de azért néha még tetten éri magán nyomait: „Sokat fejlődtem, de még mindig vannak olyan dolgok, amikben elsőre a negatívumot látom. De aztán próbálom annak is a jó oldalát nézni; ne vesszen el egy nap sem.”  

¤¤¤

Kedvenc

étterme Dublinban: Clontarf-ban (Dublin északi része, Dublin 3) található Kinara pakisztáni étterem és a Yamamori Sushi, Yamamori Noodles japán éttermek.

ír étel: Seafood chowder (friss tengeri halakból álló, zöldséges halleves)

ír sör: régen Guinness, mióta easy-rider lettem: cider.

dublini hely, ahova jó beülni: Market Bar, ahol enni, inni is lehet vagy The Stags Head. De meghittebb beszélgetésekhez egyik pub sem ideális a nagy ricsaj miatt.

ír tulajdonság: derűs, optimista, hanyag (úgy mint nem percízek általánosságban)

park piknikezéshez: St. Anne's Park, Raheny-Clontarf (dublin északi része), már ha az időjárás engedi.

múzeum: National Museum of Ireland

ír ember: Colm Toíbín író (még él!)

És a város azon pontja, ahol szerinte a legtöbbet lehet megtudni az írekről: bármelyik pub :)

¤¤¤

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

2 Tovább

Ilyen volt a halloween Dublinban

Ezek a képek tegnap, halloween éjszakáján valamint előtte egy-két nappal készültek. Őrületes felhajtás volt, olyan 7-10 között folyamatosan pukkantgatták a petárdákat és a tűzijátékokat, teljesen, mint nálunk szilveszterkor. Rögtön érthetővé válik a halloweeni őrjöngés, ha figyelembe veszi az ember, hogy a halloween eléggé biztosan kelta eredetű ünnep - ilymódon kiválóan alkalmas az ír identitás erősítésére. (A halloweenről írtam egy hosszabb cikket az origóra, itt.)

Tegnap este egy ír srác azt mesélte, hogy itt a szilveszter fel sem ér a halloweennal, és hogy tegnap 7-10 között azért voltak néhány másodperces szünetek a durrogtatások között, mert az emberek a válság miatt most már kevesebb petárdát és tűzijátékot vesznek. Gyerekkorában állítólag egész este szünet nélkül ment a petárdázás a környékükön.

A képek többsége itt készült a környékünkön, Dublin 6-ban, a többi belvárosi. Elég vicces napokon át ilyen környezetben jönni-menni.








A gyerekek olyan 9 körül befejezték a házról-házra járós csokigyűjtést. Itt a felnőttek láthatók, amint éjfél körül egy bankautomatánál állnak sorban tuti outfitekben

0 Tovább

Írből ír

blogavatar

Írországba költöztünk, úgyhogy írunk róla.

Utolsó kommentek