Írből ír

Talán a Cumberland Street South, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre valamerre arra csináltam szeptemberben.

Megyünk vissza Írországba!!! Utazgatni!! Ma este!! A terv az, hogy főleg délnyugaton nézelődünk majd, eddig ezek a helyek vannak felírva:

Dingle félsziget
Inishmor sziget
Garnish sziget
Beara félsziget
Connemara Nemzeti Park

Dingle (kép innen)

A lista nyilván képlékeny még, az viszont biztos, hogy elég sokat fogunk túrázni, de simán lehet, hogy ottragadunk egyetlen helyen. Ehhez már van pár tervünk, amúgy meg ez az oldal lesz a barátunk. Mindezeken túl én például szeretnék már végre tömegével látni fókákat valamint megnézni, hogy életben van-e még Fungie, a palackorrú szuperbarátságos delfin, aki 1984 óta él Dingle kikötőjében. Fungie a becslések szerint a hetvenes évek közepén született, és miközben a delfinek átlag 25 évet élnek, ő már egy matuzsálem (amennyiben még él). Van róla egy bronz szobor is Dingle-ben. Talán befizetünk egy bálnanézésre is, de ez még nem biztos.

Szállásunk még nincs, de ezen sosem szoktunk idegeskedni, a booking.com sosem hagyott még minket cserben, továbbá holnap egy scone mellett ezt az oldalt is megvizsgáljuk a Powerscourt Centre-ben (ha van valakinek szuper tippje, kommenteljen légyszi itt vagy a Facebookon).

Ígérem, mi is csinálunk ilyen idióta képet, ha eljutunk Fungie szobrához (Fotó innen)

Az egyetlen paránk, hogy ne essen (sokat) az eső, illetve, hogy az ideiglenes tömés a fogamban bírja majd a kilencnapos túrát. Jövő szombaton pedig a tervek szerint újra találkozunk túratársainkkal, akikel oly csodás tájakon speedtúráztunk fél éven át a Wicklow-hegységben.

(Amúgy itt van Írország tíz legjobb túraútvonala. Legalábbis egy a tíz legjobbak közül.)

Ezekhez a képekhez nem jut eszembe nagyon semmi, csak, hogy mindegyik csíkos.

A képek helyszíne föntről lefelé: 1. Dalkey, 2. a Liffey északi partja, az O2-csarnoktól nem messze, 3. a Liffey-től délre, a Grand Canal Dock közelében, 4. a csatornánál, kb. a Leeson Street Upper és az Adelaide Road sarkán

Fél év alatt nem sikerült megbízhatóan kifürkésznem a dubliniak valós érzelmeit leghíresebb házi zenekarukkal, a U2-val szemben. Az biztos, hogy mindig teltházas koncerteket adnak a városban, az Irish Independent nagy örömmel számol be a Bonóval és lányaival kapcsolatos dolgokról, de a dubliniak úgy általában azért szeretnek károgni a zenekar ügyein. Mindezeknél sokkal érdekesebb, hogy van egy láthatatlan taggelő, akit annyira idegeítenek a zenekar adózási szokásai, hogy a fél várost összetagelte a U2 - TAX DODGERS-felirattal, hogy felhívja a lakosság figyelmét a zenekar adóelkerülő magatartására (lásd második és harmadik kép).

Ennek az az előzménye, hogy amikor az ír kormány 2007-ben megszüntette az íróknak, zenészeknek és más előadóművészeknek 1969 óta járó adómentességet, a U2 válaszként Hollandiába telepítette át cégbirodalmának egy jelentős részét. Itt ugyanis minimális az adókulcs a szerzői jogokra. Az ír sajtó és közvélemény erre teljesen kiakadt, a zenészek viszont nem tartották álságosnak a lépést, szerintük ugyanis egyéb vállalkozásaik után és magánszemélyként továbbra is az ír kulcsok szerint adóznak. (Erről az egészről a HVG írt egy szép, részletes cikket, itt pedig Edge magyarázkodik.)

A dublini városvezetés egyébként brilliáns ötlettel és remek humorral reagált a graffitikre és tagekre 2012-ben: egy-egy múzeumokban megszokott táblácskát helyezett el melléjük, melyen az Ismeretlen művész felirat mellett az is olvasható, hogy az adózók mennyi pénzébe kerül az alkotás eltávolítása. Itt lehet megnézni, mit írtak pl. a U2 - TAX DODGERS-feliratok mellé, itt pedig az intézkedésről szóló cikk.

Először csak úgy tréfából fotóztam le két U2-t szidalmazó taget, aztán egy kisebb sorozat lett belőle. Valamennyi kép Dublinban készült 2012 szeptembere és 2013 márciusa között.

Vers a belvárosban: a U2-ellenességet szító tagelő még arra is vette a fáradságot, hogy rímben fejezze ki ellenérzését

U2 - adócsalók - a híres tagelő üzenete városszerte bukkan fel újra és újra. Itt pl. a Liffey északi partján

Egy külvárosi lepukkant ház falán

A Bewley's kávéház női vécéjének ajtaján valaki egy helyhez illeszkedő üzenetet hagyott

A szeretetét sokkal színesebben fejezte ki egy másik dublini művész

Ugyanaz távolabbról

Van, aki még egy számcím felfújásával is tiszteleg a zenekar előtt

Egy kikötői graffiti közepén a U2

Zombiként ábrázolt zenekar-tagok egy nyakkendőn a George's Street Arcade-ban

A város (vagy legalábbis a Temple Bar) hivatalosan büszke fiaira (bal fölül)

Végezetül egy videó, mely fantasztikus vizuális eszközökkel foglalja össze Bono, az átváltozóművész 30 évét egy percben

A város-sziluettes design nem új a nap alatt, már 2005 körül láttam egy csomó tárgyat Berlinben az ikonikus épületek körvonalaival díszítve (aztán egyre több városban) - ennek ellenére nem gondolom, hogy kifulladt volna. Ahogy ezen a dublini hirdetőtáblán is látható, pompásan fel tud dobni akár egy unalmas felületet is. És az a szuper, hogy több ilyen tábla van szerte a városban (óriásplakát meg szerencsére alig).

Bocs a képek minőségéért, beesteledett.

Majdnem elfelejtettem kifejezni tiszteletemet a tegnapi Szent Patrik-nap kapcsán (melynek őrületében legnagyobb bánatomra nem tudtam résztvenni). Úgyhogy gyorsan igyekszem is pótolni a mulasztást.

Ő itt a kőbe zárt Szent Patrik:

Ő pedig egy kőkígyó, melynek hús-vér testvéreit Szent Patrik már bő ezerhatszáz éve kiűzte Írországból:

Mindkét látványosság a Dublin Castle környezetében található, két perc sétatávolságban. A kígyó (ami voltaképp nem is kígyó, hanem kelta motívum) egész pontosan itt:

Wicklow megyében van egy ötszáz fős kisközség, Hollywood, mely méreteit és fontosságát tekintve ugyan kicsit szerényebb amerikai névrokonánál, ám hozzá hasonlóan dombon elhelyezett óriásbetűkkel hívja fel a figyelmet értékeire (nagyon helyesen, hiszen itt is forgattak filmeket, pl. King Arthur, Dancing At Lughnasa; múlt szombaton pedig pont a BBC forgatott egy tévéfilmet). És itt találkoztunk Johnny-val, a birkával, amint elindult, hogy megvalósítsa álmait.

Kattintásra a kép megjelenik nagyban, vagy ha nem:

(A kép copyrightos, koncepció: vb, kivitelezés: Hajnal Barbi. Akinek szüksége van rá, kérem, írjon mailt a Facebookon.)

Egy dublini kajálda száműzte a lovakat a konyhájából a lóhús-botrányra reagálva. Ha nem látszana rendesen: az X mögött egy lófej látható.

(Fotó by FaludiT, amikor látogatóba volt egy hete.)

Írországban nemcsak enni élvezet, hanem az ételek csomagolását olvasgatni is, a zacskókon ugyanis a minőséget hitelesítő szövegek igen szórakoztató elegye látható. A Home Made-felirat passé, lássuk mivel bombáz aktuálisan az ír ételmarketing.

Még a Meki is

A legnagyobb kultusza annak van, ha a termék ír, még ha ez gyakran ki is merül annyiban, hogy itt sózták vagy füstölték (esetleg csomagolták). Minden Írországban hozzáadott értéket óriási erényként tüntetnek fel, hasonlóan ahhoz, ha emberi kéz működött közre a folyamatban, de erről majd később. A Made in Ireland felirat az élelmiszerek terén kb. olyan fogalom lett, mint a Made in Germany a technikai eszközöknél: a kiváló minőség és megbízhatóság szinonimája (akar lenni). És bár valóban szuper egy csomó hús-és tejtermékük, az ír eredet túlhangsúlyozása mögött szerintem az ír identitás erősítése is ott van.

A megszemélyesítés ereje: ki ne bízna meg Philip sütési tudományában?

A másik, amikor kedves, meggyőző Szakemberek arcával, nevével és/vagy ars poeticájával hitelesítik az adott termék származási helyét. Mert ugye mennyivel szívesebben vásárol az ember egy olyan csirkemellet, amin mosolygó, joviális hentes garantálja a minőséget plusz azt, hogy ő a farmján bizony szeretettel gondozta állatait egészen a vágóhídi búcsúig.

Fönt a kedves ír csirketenyésztő fotója, lent az írség garanciája

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mivel szigetország, a javak többségéből importra szorul: ebből származhatnak olyan megmosolyogtató feliratok, mint a lenti képen látható raviolin, ami büszkén hirdeti magáról, hogy 100% ír (pedig hát én mondjuk jobban örülnék, ha 100% olasz lenne). És ha a termék teljesen külföldi, a leleményes írek ekkor sem jönnek zavarba: jön a Packed in Ireland (Írországban csomagolt) büszke felirata.

A két legkedvencebb kifejezésünk a Hand Salted, azaz a kézzel sózott és a Hand Sliced, azaz a kézzel szeletelt. Utóbbi különösen érthetetlen, mert tegye fel a kezét, aki tényleg jobban szeretné, ha a kajagyári/pult mögötti néni tapogatná össze a sajtját, ahelyett, hogy egy gép vágná fel emberi kéz érintése nélkül. És a legeslegjobb a Heritage-felirat (kb. örökség) a kajákon, ami a Hand Salted, Hand Sliced, Made in Ireland, de még a Home Made gyűjtőneve is, és egyszerre jelöl mindent, ami JÓ.

A legjobb: kézzel sózott

(Én amúgy tényleg teljesen odavagyok az ír marháért, bárányért és csirkéért; és a minap összefutottam egy magyar hentessel, aki mondta, hogy szakmailag is kirívóan jók ezek a húsok. A sertés viszont vizenyősebb, mint a mi sertésünk.)

Üzenet egy kávézó étlapjának alján

A Glasnevin Múzeumban ért minket a címben olvasható felismerés, amikor megláttuk ezt a képet Éamon de Valeráról, az ír függetlenség atyjáról. Oké, nagyon minimál poén, de egy torokból szakadt ki belőlünk a nevetés, amikor megláttuk ezen a fotón (balra). Éamon de Valeráról az alaptudás itt.

Hetek óta töröm a fejem, hogy voltaképp mi ez a tengerbe vezető út és mi célból van rajta a sávelválasztó. Hajókat bocsátanak vízre és húznak vissza szigorúan a KRESZ szabályai szerint? Netán extrémkerékpárosok zúznak bele a tengerbe, majd tekernek ki belőle betartva a menetirányt? Mi teszi szükségessé a sávelválasztást? A kép Dún Laoghaire-ben készült, melynek lakói talán ismerik e különös rejtvény megfejtését.

Vízbe vezető út Dún Laoghaire-ben
Így folytatódik az út a part felé

A tenger közelében, de Dublin legtöbb részében egyértelműen a küszöbön a tavasz. Bizonyítékaim:

Oké, ez kakukktoás, mert ezek örökzöldek

Kicsit rá voltam gyógyulva arra a problematikára, hogy miközben az ír partok körbe vannak véve fókákkal, hónapokig nem láttam egyet sem. Míg aztán pár hete Howth-ban végre láttunk kettőt, amint a vízben úszkálnak és horkantgatnak - előtte legalább hétszer voltam Howth-ban és akármennyire is gúvasztottam a szememet a vízre, mindhiába -, és most végre Dalkey-ban, Dublin menő tengerparti részén is láttunk egy csomó szürke fókát. Bono, aki szintén Dalkey-ban lakik (amikor Írországban tartózkodik és éppen nem a világot menti meg), nemcsak, hogy olyan szerencsés, hogy ő az egyik leggazdagabb ír és mindig szuper napszemcsiket hordhat, de pár perc sétával bármikor láthat fókákat is. Oké, hogy csak távcsővel, de az is valami.

Itt vannak a fókák

A partról szabad szemmel is kitűnően látható Dalkey Island olyan helynek tűnik, ahol életre kelt a Jehova tanúinak prospektusa: egy viszonylag kicsi szigeten rengeteg henyélő és a vízben pajkosan egymást csapkodó fóka mellett van egy csomó vadkecske (12-20 db), félelem nélkül ugrándozó nyúl, kárókatona és a szokásos sirályok (a vízben pedig állítólag egy csomó delfin úszkál). A távcső ingyenes, szóval addig nézelődik vele az ember, ameddig akar, így bármennyire is fújt a jeges szél, gyakorlatilag odaragadtunk vagy inkább fagytunk a távcsőhöz. Lebilincselő látvány ugyanis, ahogy az anyafóka a vízben, a kövön ücsörögve hancúrozik a kölykével; a többiek meg esetlenül forgolódnak a hátukon. Amúgy szabad szemmel is lehet látni a fókákat, de úgy csak nagy szürkés foltnak tűnnek a barna háttér előtt. És ami a legmenőbb: mindez még Dublin közigazgatási határán belül, a Coliemore Roadról, a minikikötőnél észlelhető.

Ez itt a szupertávcső a Coliemore roadon, melynek segítségével a fókák láthatók
Ez pedig a látogatóban lévő cimbi, amint fókákat néz

Ennél jóval több látszik a távcsőből

Okosságok a távcső mellett pár méterre egy táblán

Mivel legnagyobb bánatunkra nem maradunk örökké Dublinban, igyekszünk legalább minden második héten megnézni a kiváló természet valamely érdekességét. Erika javaslatára a hét elején a Powerscourt-vízeséshez buszoztunk el, kb. 25 kilométerre Dublintól, öt kilométerre Enniskerrytől. A vízesés 121 méter magas - de kb. csak a fele látszik - és nagy kedvencünkben, a Wicklow-hegységben található. A magyar fülnek viccesen csengő(hang) Djouce-hegység völgyébe torkollik, és a közelben van a Cukorsüveghegy is. 

Csodás természeti jelenség, jó kis hely, az egyetlen baja, hogy autó nélkül csak úgy lehet megközelíteni, ha az ember a 44-essel kibuszozik  Enniskerry-be, aztán bevállalja az öt kilométeres gyaloglást az országút mentén (néha járdán, néha nem). Mivel mi nagyon elszántak voltunk, lenyomtuk, és mivel a hét első napján mentünk (hála rugalmas munkaidő!!), nem volt zavaró a forgalom.

Aztán megérkeztünk a magánterületen lévő vízesés határához, ahol egy kedves, joviális figura lépett elénk, akinek 6 euró körüli beugrót kellett perkálni. Cserébe kaptuk a vízesést, a kellemes tájat, egy nagy játszóteret (ha gyerekkel mentünk volna), grillezési lehetőséget és normális vécét úgy 150 méterre a vízeséstől. Jól elvoltunk egy órán át a vízeséssel és környékével, de visszafelé már semmi kedvünk nem volt újabb öt kilométert gyalogolni, úgyhogy stoppolni kezdtünk és kb. két perc alatt fel is vett minket egy víg hangulatban autózó arizonai házaspár, akik egy hétig nyaraltak Írországban és meg voltak döbbenve, milyen jó az idő (kb. 13-15 fok, zéró eső). Illetve mondták, hogy Budapest az első háromban van az utazási listájukon.

Velük mentünk vissza Enniskerry-be, ahol még úgy két kilométert gyalogoltunk a Powerscourt Gardens-hez és vissza. De vissza csak azután mentünk, hogy a kert bejáratánál lévő Avocában megettünk két csodálatos süteményt. (Ide 6.50 a beugró, amit nem fizettünk ki, de simán megéri bemenni a kertbe, ami hatalmas, van benne egy csomó különálló kert is, bár valószínű tavasszal érdekesebb mint tél végén.)

A házirend. Megkérdeztem, miért van épp oroszul az angol mellett a házirend, mire a joviális parkőr azt mondta, hogy egyre több a k-európai turista, akik nem mindig értik az angol feliratokat. Aztán megkérdezte, hogy mi honnan jöttünk.
121 méteres, de a fenti szakaszt csak elképzelni lehet

Ebédrészlet vízesés-részlettel
A tavasz egyértelmű jelei


A Cukorsüveghegy végig ott figyelt a távolban

Ez pedig már a Powerscourt-kertek egyik épületében lévő Avoca kávézója


Esküvő

Hold fákkal

Enniskerry rendőrőrse

Bár az ember azt hinné, hogy minden második ír vörös, valójában az íreknek csak tíz százaléka vöröshajú, akiket ráadásul három százalékkal vernek a skótok, ahol a répahajú lakosság aránya 13 százalék körüli. (A világ teljes népességének mindössze egy-két százaléka vöröshajú.)

Kép innen

Hogyan lehet feldobni a földbe süllyesztett, unalmas, kerek lámpákat? Természetesen úgy, ha kiegészítjük őket Pac-Manné. Utcakép a Liffey partjáról.

A dokkok környékén sétálgattunk ma délután, amikor éktelen visításra lettünk figyelmesek. Először balhézó sirályokra tippeltem, ám kedves utastársam állította, hogy ezek emberek. Ahogy haladtunk közelebb, egy 7-17 éves lányokat tartalmazó csoport bontakozott ki az O2-aréna hátsó bejáratánál, akik valóban azzal foglalatoskodtak, hogy versenyt visítva meredtek befelé. Aztán az egyikük ír zászlójára rajzolt feliart elárulta, ki a visítás tárgya: Justin Bieber, aki szerintük már az épületben tartózkodva várta esti koncertjét. Később olyat is láttam, akinek a homlokára volt írva a híres előadóművész neve.

Középen a lány, akinek a magára tekert zászlóján a Justin Bieber-felirat

Tengerparti jelenet Dún Laoghaire-ből:

Balázs egy olyan kastélyban lakik egy corki hegyoldalban, ami híres, mivel rengeteg képet dob ki róla a flickr haunted house (kísértetház) kategóriában. A házat az 1800-as években építették; régebben elmegyógyintézet volt, majd a tulajdonos bank szétdarabolta kisebb lakásokra és kiadta. „A horrorfilmek fele ilyen helyeken játszódik” – mondja Balázs. Ők a harmadikon laknak, fölöttük csak a padlás található.

Óvatosságból nem is itt találkozunk vele és barátnőjével, hanem egy Cork belvárosában lévő kávézóban.

A kastély, ahol Balázs és barátnője laknak (a fotó is az övék)

2011 őszén érkezett a Corkba, és erre a lépésre klasszikus svájci frankhitele ihlette. Nemzetközileg is jól értékesíthető szoftverfejlesztő tudással rendelkezett, ezért amikor eldöntötte, hogy szétnéz külföldön is, gyorsan regisztrált a Linkedinen. Hamarosan megtalálták Írországból, és meghívták az első interjúra, ami a Skype-on zajlott, ahogy aztán a következő kettő is. Miután mindhárom interjún átment, 2011 nyarán eldöntötte, hogy egy időre Írországba költözik. A terv az volt, hogy barátnője később követi, és ez így is lett.

Október elsején kezdte el a munkát, és addig a napig egyetlen leendő kollégájával sem találkozott, mert a teljes kiválasztási folyamat online zajlott. A cég egy német tulajdonú ír szoftverfejlesztő vállalat. „A munka alapvetően tök jó, csak kicsit bénán csinálják a szoftverfejlesztési dolgot” – magyarázza. Korábbi, budapesti munkája az otthoni csapattal sokkal „szervezettebbnek és összeszedettebbnek” tűnt számára, viszont a kaotikus helyzet ellenére is gyorsan belerázódott. Ezt talán az is elősegítette, hogy viszonylag sok kollégája külföldi: spanyolok, olaszok, indiaiak, portugálok is vannak köztük, ő az egyetlen magyar.

"A futás népsport"

Ír munkatársai ”nagyon kedvesek, de nem nagyon barátkozók. Nem nagyon jönnek ide, hogy figyelj már, hogy vagy? Az olaszok sokkal inkább”. Azt viszont kifejezetten kellemesnek tartja, hogy az írek „a kocsmában, akár ismeretlenül is tök szívesen kezdenek el beszélgetni mindenféle hülyeségről”. Egyik leggyakoribb téma szerinte a sport, amit nemcsak néznek, hanem sokan űznek is: „Itt, Corkban a futás népsport és nagyon sokan járnak bringával a munkába” – mondja. (Egy ismerőse egy laza szálakkal ide kapcsolódó tudásmorzsát osztott meg vele, amit mi most örömmel osztunk tovább: Írországban összesen két darab 50 méteres úszómedence van és azoknak is langyos a vize).

De vissza a nemzetkarakterhez: mindenkinek megkönnyíti az életét, hogy az írek „nem tolják az arcodba, hogy külföldi vagy - mondja. Itt külföldinek lenni sem előny, sem hátrány” – morfondírozik Balázs. „Lehet, hogy ez azért van, mert megszokták, hogy sok a bevándorló, kedvesen segítenek, hogy megértsd, hogyan működnek itt a dolgok” – mondja.

Balázs kávéval (a fotót barátnője készítette)

Kisvárosias jellege ellenére – kb. 150 ezren élnek Corkban, amivel a második legnagyobb ír várossá tudta feltornázni magát – új lakóhelyének is megvannak az előnyei: tetszik neki, „hogy egy ilyen méretű városban is van ipar”. Balázsnak a hasonló nagyságú Szegeddel vannak tapasztalatai, így tud mihez viszonyítani: szerinte Cork hasonlóan élhető, mint Szeged, viszont Szegednek sajnálatos módon nincs ipara. "Ezzel szemben Budapestnek van, viszont az meg nem élhető annyira” - összegez Balázs.

A város méreteit talán igen, az időjárást viszont soha nem tudná megszokni, bármeddig is maradna Corkban, „és ezt a rengeteg esőt sok ír sem bírja”. A napsütés mellett még egy dolgot hiányol, a kulturális élet sokszínűségét: „Amennyit én látok az írekből, az az, hogy elmennek és nagyon sokat isznak” – vázolja a corki kulturális élet fő jellemzőit. „Emellett hétvégenként eszeveszetten vásárolnak, iszonyú nagy szatyrokkal vonulnak, sok lakás pedig rendetlenebb, mint otthon”.

Az idősek jobban alkalmazkodnak a válsághoz

Ez tehát Cork. Persze Írország több részén is körülnézett barátnőjével, amin szerinte sok tekintetben még ma is látszik, hogy Európa legszélén található: bizonyos dolgok megreformálására az elmúlt 25 év sem volt elég. Az viszont az érem másik oldala, hogy az írek hozzászoktak a keményebb életmódhoz: idős emberek mesélik neki, hogy az ország 1973-as EU-s csatlakozása előtt, de még 25 évvel ezelőtt is nagyon elmaradott hely volt. Szerinte erre is visszavezethető, hogy az idősek jobban tudtak alkalmazkodni a gazdasági válsághoz, mint a fiatalok.

Egy bosszantó, de szerinte tipikus példával szemlélteti, miben kellene az íreknek javulniuk, hogy beérjék Európát: szerinte a szolgáltatók nehézkesebben reagálnak a felmerülő problémákra, mint akár Magyarországon. Erre egy mobil feltöltőkártyás kalandja mutatott rá. „Nincsenek annyira leszabályozva itt a folyamatok, sokkal lazább a hozzáállás, mint otthon. Persze emiatt sokszor hibák keletkeznek a rendszerben, és ilyenkor mindenki leblokkol. A lazaság viszont azt is jelenti, hogy a leblokkolás után képesek rugalmasabban kezelni a felmerülő problémákat. Így a végére ugyanott vagyunk” – magyarázza. „Amikor egy csomó idegeskedés után rájössz erre, onnantól már szimpatikus ez a fajta ügyintézés”.

Cork a légből, kép innen

Balázs és barátnője nem tervezik, hogy Írországban telepednek le. Annak ellenére, hogy elég jól elvannak itt, májusra lőtték be a visszaköltözés időpontját: „Addigra nagyjából oké lesz a lakáshitel” – hangzik a hazatérés melletti legfőbb indok.

(A magyarok Írországban-sorozat valamennyi szereplője ide klikkolva látható.)

¤¤¤

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Még novemberben voltunk Belfastban, ahol annyira jó volt flangálni a St George's Marketen, hogy két reggelünket is ott nyitottuk, én meg jól körbefotóztam. Először pár részletkép, utána a nagy egészek.

És még néhány kép:


Egyik délelőtt egy ilyen aranyos bácsi szórakoztatta a gyerekeket

Ők meg mindenféle rockszámot énekeltek


A képek továbbra sem használhatók fel szabadon, aki szeretné őket, írjon a Facebookon. Oldalt az elérhetőség, köszi.

Nem gondolom, hogy az a bizalmatlan hozzáállás különösebben előre vinné az emberiséget, ahogy a budapesti emberek sokszor az ismeretlenekkel és néha még az ismerőseikkel is bánnak. És nem csupán az óhazához viszonyítok, amikor azt mondom, hogy az írek a világ egyik legkedvesebb és legjóindulatúbb emberei.

Külön-külön akartam megemlékezni ezekről a - Budapesten, de még a Berlinben töltött évek után is - szinte értelmezhetetlenül kedves gesztusokról, de most inkább kettesével, folytatásokban írok róluk. Mindegyik eset pontosan így történt, egy fikarcnyit sem szépítettem.

1. A huszonéves eladó az illatszerboltban

Éppen fizetni készültem a Boots-ban, amikor pénztárcámat kinyitva leesett egy centem és elgurult. Kicsit nézelődtem magam körül, lehajoltam, benéztem a pult alá; sehol. Nyilvánvalóan begurult az egyik szekrény alá. Mondom a huszonéves eladólánynak, hogy „hopp, leejtettem egy centet, de sebaj, majd az esti takarításnál biztos kellemes meglepetés lesz”. Mire a lány még annyit sem kérdezett, hogy „tényleg?” vagy „biztos vagy benne, hogy oda gurult?” – már nyitotta is ki újra a kasszát. Mire meg tudtam szólalni az álmélkodástól, határozottan a tenyerembe nyomott egy egycentest.

2. A taxisüldözés

A dublini buszközlekedés teljesen kiszámíthatatlan: hétköznap jóval lassabbak a buszok, mint a menetrendben, míg hétvégén rakétaként száguldoznak végig a városon. Néhány hete szombat reggel is ezért késtük le az egyetlen buszt, amivel időre odaértünk volna a lakóhelyünktől kb. 15 kilométerre, a város határán túl lévő találkozóhelyre. Nem volt mit tenni: vagy lemondunk a kis túrabarátainkkal tervezett túráról vagy leintünk egy taxit. Az utóbbit választottuk.

Egy 60-65 év körüli, afféle régi motoros taxisofőr állt meg, aki pillanatok alatt izgalomba jött attól a ténytől, hogy a busz üldözése a feladat. Kedves utastársam tréfából mondta neki, hogy csináljunk úgy, mint a régi filmekben, amikor a főhős a taxissal üldözi a gengsztert, anélkül, hogy megállnának a piros lámpáknál. Ez szemlátomást még jobban tetszett a taxisnak, nevetni kezdett, majd kifejtette, mennyire szereti a régi filmeket, különösen a Casablancát, amit egészen tavalyig minden évben leadott karácsonykor a tévé és ő minden egyes alkalommal meg is nézte – eddig olyan 15-ször. Aztán persze mindent megtudtunk a Casablancáról, a karácsonyi műsorokról, a családjáról, a gyerekei számáról, azok és a saját családi állapotáról (elvált). Úgy a tizenegyedik kilométernél azt is megtudtuk, hogy volt egy magyar albérlője, akit nagyon kedvelt, de a férfi – rengeteg, itt olcsón vásárolt jó minőségű konyhafelszerelési eszközzel együtt – már visszatért Magyarországra.

A kép illusztráció a dublini taxisofőrökről. A mi taxisunk kicsit idősebb volt, de róla nem találtam képet a neten

Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy beérjük a buszt, ami szemmel láthatóan bántotta a sofőrt, pedig még utcákat is levágott; de úgy tűnt, hogy a tök üres, szombat reggeli városban a busz legalább olyan gyors, mint a taxi. Megkérdeztük, hogy szerinte kb. mennyi lesz majd a végösszeg, mire mondta, hogy olyan 20 euró. „Oké” – bólintottunk, miközben magamban azon elmélkedtem, hogy ennyi pénzből a múltkor retúr el tudtunk menni Corkba.

Aztán kedélyesen elbeszélgettünk mindenféléről, majd megérkeztünk a Dublin melletti kis falu főterére. A taxióra 25 eurót mutatott, ami épp 40 centtel kevesebb a buszjegy tízszeresénél. Mire a taxisofőr így szólt: „Huszonöt lenne, de adjatok csak 16-ot” – azt hittem, rosszul értem, ezért visszakérdeztem, hogy „biztos?”, mire ő kacsintva: „Persze, különben is szeretem a magyarokat. Sokkal inkább, mint a lengyeleket, ők kicsit agresszívek.”

Update: a másik lefele mutató hüvelykujjat véletlenül én nyomtam rá bénázásból :). Az elsőt az Ismeretlen Troll.

A meghökkentő emberi gesztusok következő részében egy ex-súlyemelő nyugdíjasról és két lányról lesz szó, amint egy teázóban jófejkednek.

Januárban megint voltam kétszer a fantasztikus Howth-ban nagyon kedves vendégekkel, itt egy kis csokor a képekből. Egyszer kb. 10 fok volt ragyogó napsütéssel, rezzenéstelen levegőgevel; tegnapelőtt egy-két fokkal hűvösebb volt és fújt a szél, ám csak abban a pillanatban eredt el az eső, amikor lejöttünk a hegyről és ráléptünk az aszfaltozott útra. Köszönjük eső.

És a megunhatatlan téma: a hideg tengerbe ugráló emberek. Ennek a neoprénruhás  figurának (jobb szélen, kérdőjel alakban) ez volt kb. a tizedik ugrása. Az Izland alakú sziklán a fekete pacni a várakozó kutyája, aki minden egyes ugrásától elképesztő izgalomba jött. Fókákat persze megint nem láttunk.

Az őszi Howth-i képek itt.

Dublin déli részén, nem messze a Camden Roadtól.

Csodás ír animációs rövidfilm debütált a Sundance Filmfesztiválon Tony Donoghue rendezésében az ír vidékről. Irish Folk Furniture a címe, totálisan must see, és csak 8 perc! Kapcsoljátok fel nagy méretre:

Az itt élő magyaroknak a landlord (mondjuk háziúr vagy háztulajdonos) jó eséllyel olyan, mint az óhazában a portás: ő a hétköznapi élet valódi ura, akitől akarata ellenére is függő viszonyba kerül az ember.

A mi landlordunkat Johnnak hívják és ez nem ritkaság: ismerősök elmondása szerint Dublinban minden második landlord neve John. John a hatalmas ikerházrészét darabolta szét apró lakásokra és adta ki embereknek, miután a válság miatt ő is bedőlt lakáshiteles lett (de lehet, hogy már előtte meglépte ezt, kicsit zavaros a sztori). Johnnak furcsa tulajdonságai vannak: egyfelől úgy gondolja magáról, mindenhez ért a duguláselhárítástól kezdve a vécétartály-szerelésen át a szigetelésig, és emiatt csak a legvégső esetben küld valódi mesterembert. Ha valami elromlik, inkább maga száll ki szerszámkészletével, és két kezével veszi fel a küzdelmet a házát pusztító Dolog ellen. Másfelől nem túl gyors a reakcióideje.

John azonban nemcsak, hogy nem remek és főleg nem gyors szakember, de nem is különösebben kedves: első találkozásunkkor, amikor megkérdeztük tőle, hogy hol kell bekapcsolni a fűtést, nem ám megmutatta, ahogy ezt tette volna 100-ból 99 ír ember, hanem közölte, hogy „You will figure it out, this is not a rocket ship science” – és távozott. (Magatoktól is rájöttök, nem rakétatudomány ez.). Mint kiderült, hasonlóan nyers stílusban kommunikál az évek óta itt élő kedves hipszterpárral is: amikor azon aggodalmaskodtak, hogy a penészgomba gyakorlatilag felfalja a fürdőszobájukat, John azt a bölcs tanácsot adta nekik, hogy zuhanyozzanak nyitott fürdőszoba-ajtónál.

Ám ahogy a jó magyar portással, úgy az ír landlordokkal is jóban KELL lenni. Egy ilyen pengeélen táncoló házban ugyanis bármikor elromolhat bármi, és csakis John jóindulatán múlik, hogy a szerelés költségét levonja-e a kauciónkból, amiből Magyarországon már tízéves használtautót lehetne venni.

Előfordulhat viszont, hogy kiköltözéskor szerencsénk lesz, és visszaadja a teljes öszeget, minden jel arra utal ugyanis, hogy megtaláltuk John gyenge pontját: az egyik szervízelés során (amikor úgy gondolta, hogy meg tudja szerelni a mélyhűtő ajtaját, ezért elvitte magával, hogy gondolkodjon kicsit a megoldáson. Három hét után visszahozta, és azóta sem tudunk mélyhűteni.), szóval egy ilyen alkalommal kiderült, hogy Johnnak nagyon ízlik a magyar száraz fehérbor. Ezt többször meg is jegyezte kedves útitársamnak, miközben mélyhűtő-ajtóval a hóna alatt elégedetten kortyolgatott.

Aztán két hete elromlott a vécénk öblítője. Ezt azonnal jeleztük Johnnak, aki minden kérlelés – plusz a közte és köztünk elhelyezkedő ingatlanközvetítőhöz intézett levelek, sms-ek és hívások – ellenére sem szállt ki megjavítani, noha azt írta sms-ben, hogy egy-két napon belül jön. Így két héten át a három lépésre lévő konyhából – mint eleink a kútról - hordtuk a fürdőszobába a korábban már említett UK-keverőedényben a vizet. Így ebben a két hétben a három séta oda-vissza = egy hatékony öblítés -képlet szerint éltük az életünket, és megtanítottuk erre a vendégeket is.

Majd jött a fordulat: elutaztunk hat napra, és amikor visszatértünk, egy kifogástalanul működő vécé fogadott minket. Hogy a vidáman zubogó víz John keze munkáját dicséri-e vagy egy valódi mesteremberét, azt valószínűleg sosem fogjuk megtudni.

(kép innen)

Mondjuk ezúttal nem az utcánkban volt a szivárvány, hanem Dún Laoghaire-ben az év utolsó napján. Azóta az utcánkban is volt persze szivárvány, de az csak egy kicsit nézett ki másképp, mint az előző. Mindegy, azért felrakom, hogy legyen létjogosultsága a címnek.

Telente Dublinban ritkán van hó. Amikor van, akkor megáll az élet, az emberek pedig évekig úgy emlegetik a különös természeti jelenséget, mint mi a 99-es napfogyatkozást. Viszont tél itt is van mínuszok nélkül, ilyenkor pedig bizonyára sokan vágyakozni kezdenek a hó iránt, ha pedig vágyuk máshogy nem teljesülhet, megcsinálják maguknak - legalábbis ezzel magyarázta egy jókedélyű ír úr a Dame street elején álló Négy angyal szökőkútnál történt jelenséget, miközben fotózta azt. A kútból ugyanis tegnapelőtt délután vidáman ömlőtt ki a hab az ír hó.

(Nem ez volt az első eset, ahogy az internet elárulta.)

Itt látható, ahogy a habot havat viszi a szél

Stahl Judittal külföldön találkozni még akkor is nagy élmény, ha Stahl Judit 3 helyett csak 2 dimenzióban jelenik meg. A minap gyanútlanul nézegettem a továbbra is dübörgő leárazásokat Dublinban, a TK Maxxban, amikor egyszerre csak Stahl Judit és az ő serpenyői mosolyogtak rám, az óhaza (aktuálisan jeges) lehelletét fúva felém.

Megfigyeltem, Made in France rajtuk a felirat, oldalukon a mesternő aláírása, a fazék 35-re, a párolóserpenyő fedővel 27 euróra van leárazva.
It's a bargain, Dubliners!

Ez a dublini úr bár rápillantott, nem vásárolta meg Stahl Judit serpenyőjét

Nemzetközi környezetben a magyar gasztronő

Arra jutottam, hogy van egy csomó kép, ami köré nem jut eszembe semmilyen őrült izgalmas szöveg vagy nincs hozzájuk semmi Stori, úgyhogy azokat randomban felrakom ide. Ez itt pl. január elején készült a Liffey folyó felett. Nincs rajta semmilyen szűrő, magától nézett ki így.

Az extrém jóidőn felbuzdulva múlt hét végén kitaláltuk, hogy elkirándulunk a nyugati partra megnézni Írország egyes számú attrakcióját, a Cliffs of Mohert (Moher-sziklák), és egy kedves Facebook-kommentnek köszönhetően pikk-pakk be is fizettünk erre a túrára. Reggel 7-kor indult a busz Dublinból és este 9 körül ért vissza. Előző este azon tréfálkoztunk, hogy majd egyedül fogunk üldögélni a sofőrrel egy hatszemélyes kisbuszban, elvégre január eleje van, pang a turistaszezon, ehhez képest egy háromnegyedig telt turistabusszal mentünk, mindenféle nemzetiségű ember társaságában.

Nagyon okosan ki volt találva a túra: Dublinból Galway-be végigcsapatta egy Tom nevű sofőr, megérkezésünk után, 10 körül Galway-ben cseréltek és jött Eamon. Az igazán jó kedélyű sofőr-idegenvezetőn látszott, hogy meg van békélve a munkájával, a világgal és a turistákkal: mindenről nagy kedvvel mesélt, minden látnivalónál kiszállt ő is, folyamatosan viccelődött, a környék valamennyi körben álló facsoportjáról (fairy circle), újszülött bárányról és más háziállítáról tudott, és készségesen lelassított, hogy meg tudjuk őket nézni. Erre a buszban ülő valamennyi nőből – magamat is beleértve – különféle nyelveken egy torokból tört ki a jaaaaj, de aranyos sóhaj.

Nem emlékszem minden állomásra, de biztos, hogy megálltunk a Dunguaire kastélynál (nem lehet bemenni, de arra jó volt, hogy a majdnem háromórás út után nyújtózkodjunk egyet), aztán a Corcomroe apátságnál (illetve ami maradt belőle), utána egy helyen, ami régen földvár volt, most már csak földgyűrű. Alig lehet észrevenni, hogy mesterséges gyűrű, úgy benőtte már a növényzet. Aztán jött a Poulnabrone-kőkapu, ahol kb. úgy van rápakolva két kőre egy harmadik, mint amilyen a Stonehenge (azt kb. 15 évvel ezelőtt láttam és elég nagy csalódás volt, egyben az egyik első tanulság arra, hogy az ember ne nézegesse túl sokat a turisztikai attrakciók képeit, mert a helyszínen már nem lesznek olyan nagy számok). Doolenben ebédeltünk korrekt áron, majd egy 12. századi kereszt megtekintése után jött az igazi nagy durranás, a Moher-sziklák.

Lenyűgöző természeti képződvény, ami nyolc kilométeren át húzódik az Atlanti-óceán partján és a legmagasabb pontján 214 méter magas. Szemlátomást januárban is tömegesen vonzza a látogatókat. Voltaképp ez volt a kirándulás egyetlen kellemetlensége: nem túl gyakran fordul elő velünk, hogy bármelyikünk is tömegturizmusban venne részt. Mondjuk az időjárás a magyar április elejinek felelt meg, vicceskedett is Eamon a visszafelé vezető úton, hogy olyan enyhe volt az idő aznap, amiért sokszor augusztusban szoktak imádkozni.

Először a Moher-sziklák képei, utána a többi más:

És a többi:

Csípőre tett kézzel Eamon, a buszsofőr

és a busz utasai, amint az egykori földvár helyén gyalogolnak


Tömegturizmus a Poulnabrone-kőnél




(A képek továbbra sem használhatók fel szabadon, mivel az enyémek, de szívesen kikölcsönzöm őket, ha ír valaki a Facebookon. Jobbra a cím.)

Nagyjábból pont ugyanannyi dolog bosszantja Írországban, mint amit nagyon kedvel - Magdi képe új hazájáról összetett. Nem szereti, hogy a gyerekekre uniformist erőltetnek és sok ember csak a látszatra ad; szereti viszont, hogy szerződéskötéskor az emberek megbíznak egymásban, az utakon pedig türelmesen vezetnek. A vezetés szerinte amúgy is sokat elárul egy társadalom állapotáról. Az Írországban élő magyarok sorozat második része.

„Gazdasági-menekült öttagú család vagyunk, három tini gyerekkel. Páromnak már van egy önálló vállalkozása, én pedig most csinálom a félévi vizsgáimat egy posztgraduális kurzuson, aminek a neve Community Arts Education. A népművelő jelleg keveredik itt a performance-szal, a public-kal meg a street art-tal” – így szól Tóth Magdolna rövid összefoglalása önmagáról és írországi életéről.

Kontra

„Mintha száz évvel el lenne maradva ez a hely. A párom, aki előbb kijött – ún. hard-lanscapinggel foglalkozik -, azzal fogadott, hogy ez itt a világ vége, nem csak Európa vége. És további száz év a különbség a vidék és Dublin között: utóbbi multikulti a város, ahol az embereknek van igénye a dolgokra” – mondja egy szuszra. Négy éve él Írországban, Wicklow-ban családjával egy erdő szélén, a hegytetőn. Szerinte Írország bizonyos területeken tapasztalható elmaradottságának jó szimbóluma a hasznavehetetlen brit eredetű csap, amikor az egyikből csak tűzforró, a másikból pedig jéghideg víz folyik. Noha mindenki tudja, hogy hibás elgondolás, a mai napig ilyen csapokat építenek az új házakba. Dublin belvárosában, az Irish Film Institute hangulatos kávézójában ülünk, a moziból ki-beáramló emberek között, mellettünk egy idősebb hölgy kötöget. Az itteni vécébe már elért a modernizáció: fotocellás a csap.

Magdi az ír fejlődés egyik kerékkötőjének az iskolarendszert tartja, aminek fő mumusa szerinte az egyenruha: „Minden nap kötelező a formaruha a sulikban, kivéve az ún. nonuniform day-eket, akkor meg fizetni kell egy charity szervezetnek. Az érettségire viszont bármiben lehet menni, még melegítőben is: hát nem logikus?” – teszi fel a kérdést kissé ironikusan. Két éve mindhárom gyereke ugyanabba a gimnáziumba jár, korábban egy Educate Together National School nevű iskolatípusba jártak, ami egy haladó szellemiségű, személyiségközpontú, liberális intézmény, nem formaruhás,„kimondottan tündérruhába is mehettek a lányok”, és még koedukált is. (Írországban léteznek olyan, főleg egyházi iskolák, ahová külön járnak a lányok és a fiúk). Gyerekeinek jelenlegi iskolája is koedukált.

Ha valamelyik szülő nagyon ellenzi az uniformist, van mód rá, hogy megszabadítsa tőle gyerekét, az egyenruhamentes iskoláknak viszont megvan az áruk: 6000-8000 eurót kell évente perkálniuk a szülőknek. Bár Magdi ismerősei szerint ezek az iskolák tényleg jók.

„Az egész mentalitás más, ha nincs formaruha” – magyarázza. „Ha napközben egyenruhában vannak a gyerekek, akkor annyira megszokják, hogy este is tök egyformán néznek ki” – magyarázza, miért jár a tinédzserek többsége szürke melegítőnadrágban szabadidejében, amikor pedig az iskolán kívül végre kibontakoztathatná egyéni stílusát. Az egyenruha-mentalitásra vezeti vissza azt is, amit az elmúlt években post natal home helperként azaz szülés utáni segítőként tapasztalt, amikor is betekintést nyert az ír háztartásokba. Munkáját nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a védőnő nem(csak) a csecsemő és az anya szorosan vett hogylétével törődne, hanem segítene a hétköznapi apró-cseprő tevékenységekben is. Ennek során azt tapasztalta, hogy az ír nappalik többsége elég hasonlóan van berendezve: „Egyformák, ötlettelenek és szinte kizárólag családi album van a falakon” – magyarázza.

Magdi egyik alkotása

Az enteriőrök egyhangúsága mellett sokkal rosszabbnak tartja, hogy a szigetországból szinte teljesen hiányzik a szakipari tudás: „Minden a látszatra megy, a kert az egyetlen kivétel, mert ahhoz tényleg értenek és azt szinte kötelező is megcsinálni, mert megszól a szomszéd” – mondja. A házak ugyanakkor papírvékonyak, az utcafontra szerinte csak a látszat kedvéért falaznak rá egy téglasort. Szerinte ez és az egyenruha is látszat-orientált gondolkodásmódot jelez. Az építőiparban tapasztalható slendriánság szerinte akár visszavezethető arra is, hogy a hetvenes évekig nagyon nagy szegénységben éltek az írek és megszokták az akkori komfortszintet. „Úgy gondolom, hogy nem a szaki a hibás, ha nincs igény a normális házakra. Jártam én olyan házban is, ami bárhol Európában megállná a helyét – mondjuk a tulajdonosok sokat utaznak és gazdagok”.

Hamarosan rátérünk Írország kellemes oldalára, de előtte még a hétköznapi élet apró bosszúságaként említi az ecetes csipszet, amit itt a bagettba téve fogyasztanak. Az viszont már kifejezetten zavarja, hogy nincs elég szemetes és pad a közterületeken; szerinte a parkokban utóbbi sokszor azért hiányzik, hogy ne szolgáljon részegek és hajléktalanok fekhelyéül, kukát pedig azért nem raknak ki, hogy a háztartási szemetet ne az önkormányzatnak kelljen elszállítania. „Ez a bizalmatlanságról szól, ezért a földön ücsörögnek a buszmegállókban vidéken.”

Alkotás Magditól 2.

Pro

Egy sor dologról viszont úgy gondolja, remekül működik Írországban: az intézmények jólszervezettsége szerinte vitathatatlan, továbbá elég egyszerű vállalkozást nyitni. Emellett azt is nagyszerűnek tartja, hogy minden adminisztrációs ügyet el lehet intézni a neten: „Ezután már előre sírok, ha tudom, hogy majd Magyarországon valamit el kell intéznem” – mondja. Illetve feltűnt neki, mennyivel egyszerűbben jönnek létre a szerződések Írországban, mint otthon. „Még él a gentleman's agreement szemlélet – érdekes, hogy ezen a téren töretlen a bizalom. Pedig a válság miatt egy csomó pénz benne maradt az építőiparban, az emberek pedig tartoznak egymásnak”.

Jobbnak tartja az ír egészségügy működését az otthoninál, és „emberségesebbek az itteni orvosok”. Az idősebb generáció kedvességét is kiemeli, ami szerinte abban is tetten érhető, hogy az autósok csak nagyon ritkán dudálnak, még olyankor sem igazán, ha egy gyalogos egyértelműen szabálytalankodik előttük. „Ég és föld az itteni és az otthoni vezetési stílus, nagyon türelmesek az írek. Ez szerintem nagyon tükrözi egy társadalom állapotát” – mondja.

Tetszik neki az is, hogy itt komolyan veszik az emberi élet fő eseményeit, amilyen a keresztelő, az első áldozás, az érettségi és a temetés. Tetszik neki, ahogy az írek a halottaikkal bánnak: „Tisztelik a halottakat. A temetéseken vidám történeteket mesélnek a halottról. A pap mellett a hozzátartozók is beszélnek, és élőzene is van” – mondja.

Magdi harmadik alkotása

A legfőbb különbségről faggatom az otthoni és az ír élete között, amire így válaszol: „A fő különbség, hogy itt is agyondolgozod magad, de itt legalább nyugalom van.”

Bár jelenleg idejének nagyobb részét inkább az iskola tölti ki. Otthon az Iparművészeti Egyetem kerámia szakán végzett; majd valamivel több, mint két évtizedes szünet után újra tanul: a korábban említett Community Arts nevű egyéves posztgraduális képzésre jár. Iskolába járását az ír állam támogatja, amire azért jogosult, mert két évnél többet dolgozott Írországban, ami után jár ez a fajta támogatás. A Centre for Creative Practices meg is hívta mint emigráns művészt, így áprilisban kiállításon láthatók majd a munkái Dublinban.

¤¤¤

Kedvencek:

Hely: Powerscourt Townhouse Center

Étel: hash brown, ami olyasmi mint a "mackó" nevű otthoni kaja: krumpli, tojás liszt

Étterem: Glendaloughban van egy nagy, szép étterem, a Heather Restaurant, ahol magyarok a konyhások, és a séf is nagyon jó fej. 

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Az év első szupervideója: egy úthibából fakadó kátyúban fürdőzik egy 21 éves ír srác, aki ezzel meg is csinálta magának a 15 perc hírnevet, az íreknek pedig a remek hangulatot az év első napjaira. A lyuk a dél-írországi Lismire mellett található egy hegyoldalban vezető úton. A kátyú majdnem másfél méter mély volt, úgyhogy éppen elegendő méretű egy frissítő dzsakuzizásra.

A Liam Keane nevű srác karácsony után pár nappal vezetett hazafelé, amikor észrevette, hogy víz bugyborékol ki a lyukból. Fürdőnadrágban beleugrott, miközben barátnője filmezte a "huncutságot" - ahogy az Irish Independent tegnapi számában fogalmaz. A videó megjelenése után a helyi önkormányzat 24 órán belül betömette a lyukat. Liam ezt azzal kommentálta, hogy tessék, ha valaki azt szeretné, hogy az ő kátyúját is ugyanilyen gyorsan betömjék, nem kell mást tennie, csak követni a példáját.

Itt az RTÉ tegnapi riportja az esetről.

Írtam két cikket a fő munkahelyemnek: az elsőnél az volt a feladat, hogy az EU-elnökség ürügyén derüljön ki, milyenek az írek; a második egy egyszerű turisztikai cikk Belfastról, ahol november elején voltunk.

Ez az első.

Ez a második.

Claire Morgan belfasti születésű művész alkotása a MAC-ban, Belfast új, menő kulturális központjában