Írből ír

Talán a Cumberland Street South, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre valamerre arra csináltam szeptemberben.

Megyünk vissza Írországba!!! Utazgatni!! Ma este!! A terv az, hogy főleg délnyugaton nézelődünk majd, eddig ezek a helyek vannak felírva:

Dingle félsziget
Inishmor sziget
Garnish sziget
Beara félsziget
Connemara Nemzeti Park

Dingle (kép innen)

A lista nyilván képlékeny még, az viszont biztos, hogy elég sokat fogunk túrázni, de simán lehet, hogy ottragadunk egyetlen helyen. Ehhez már van pár tervünk, amúgy meg ez az oldal lesz a barátunk. Mindezeken túl én például szeretnék már végre tömegével látni fókákat valamint megnézni, hogy életben van-e még Fungie, a palackorrú szuperbarátságos delfin, aki 1984 óta él Dingle kikötőjében. Fungie a becslések szerint a hetvenes évek közepén született, és miközben a delfinek átlag 25 évet élnek, ő már egy matuzsálem (amennyiben még él). Van róla egy bronz szobor is Dingle-ben. Talán befizetünk egy bálnanézésre is, de ez még nem biztos.

Szállásunk még nincs, de ezen sosem szoktunk idegeskedni, a booking.com sosem hagyott még minket cserben, továbbá holnap egy scone mellett ezt az oldalt is megvizsgáljuk a Powerscourt Centre-ben (ha van valakinek szuper tippje, kommenteljen légyszi itt vagy a Facebookon).

Ígérem, mi is csinálunk ilyen idióta képet, ha eljutunk Fungie szobrához (Fotó innen)

Az egyetlen paránk, hogy ne essen (sokat) az eső, illetve, hogy az ideiglenes tömés a fogamban bírja majd a kilencnapos túrát. Jövő szombaton pedig a tervek szerint újra találkozunk túratársainkkal, akikel oly csodás tájakon speedtúráztunk fél éven át a Wicklow-hegységben.

(Amúgy itt van Írország tíz legjobb túraútvonala. Legalábbis egy a tíz legjobbak közül.)

Ezekhez a képekhez nem jut eszembe nagyon semmi, csak, hogy mindegyik csíkos.

A képek helyszíne föntről lefelé: 1. Dalkey, 2. a Liffey északi partja, az O2-csarnoktól nem messze, 3. a Liffey-től délre, a Grand Canal Dock közelében, 4. a csatornánál, kb. a Leeson Street Upper és az Adelaide Road sarkán

Fél év alatt nem sikerült megbízhatóan kifürkésznem a dubliniak valós érzelmeit leghíresebb házi zenekarukkal, a U2-val szemben. Az biztos, hogy mindig teltházas koncerteket adnak a városban, az Irish Independent nagy örömmel számol be a Bonóval és lányaival kapcsolatos dolgokról, de a dubliniak úgy általában azért szeretnek károgni a zenekar ügyein. Mindezeknél sokkal érdekesebb, hogy van egy láthatatlan taggelő, akit annyira idegeítenek a zenekar adózási szokásai, hogy a fél várost összetagelte a U2 - TAX DODGERS-felirattal, hogy felhívja a lakosság figyelmét a zenekar adóelkerülő magatartására (lásd második és harmadik kép).

Ennek az az előzménye, hogy amikor az ír kormány 2007-ben megszüntette az íróknak, zenészeknek és más előadóművészeknek 1969 óta járó adómentességet, a U2 válaszként Hollandiába telepítette át cégbirodalmának egy jelentős részét. Itt ugyanis minimális az adókulcs a szerzői jogokra. Az ír sajtó és közvélemény erre teljesen kiakadt, a zenészek viszont nem tartották álságosnak a lépést, szerintük ugyanis egyéb vállalkozásaik után és magánszemélyként továbbra is az ír kulcsok szerint adóznak. (Erről az egészről a HVG írt egy szép, részletes cikket, itt pedig Edge magyarázkodik.)

A dublini városvezetés egyébként brilliáns ötlettel és remek humorral reagált a graffitikre és tagekre 2012-ben: egy-egy múzeumokban megszokott táblácskát helyezett el melléjük, melyen az Ismeretlen művész felirat mellett az is olvasható, hogy az adózók mennyi pénzébe kerül az alkotás eltávolítása. Itt lehet megnézni, mit írtak pl. a U2 - TAX DODGERS-feliratok mellé, itt pedig az intézkedésről szóló cikk.

Először csak úgy tréfából fotóztam le két U2-t szidalmazó taget, aztán egy kisebb sorozat lett belőle. Valamennyi kép Dublinban készült 2012 szeptembere és 2013 márciusa között.

Vers a belvárosban: a U2-ellenességet szító tagelő még arra is vette a fáradságot, hogy rímben fejezze ki ellenérzését

U2 - adócsalók - a híres tagelő üzenete városszerte bukkan fel újra és újra. Itt pl. a Liffey északi partján

Egy külvárosi lepukkant ház falán

A Bewley's kávéház női vécéjének ajtaján valaki egy helyhez illeszkedő üzenetet hagyott

A szeretetét sokkal színesebben fejezte ki egy másik dublini művész

Ugyanaz távolabbról

Van, aki még egy számcím felfújásával is tiszteleg a zenekar előtt

Egy kikötői graffiti közepén a U2

Zombiként ábrázolt zenekar-tagok egy nyakkendőn a George's Street Arcade-ban

A város (vagy legalábbis a Temple Bar) hivatalosan büszke fiaira (bal fölül)

Végezetül egy videó, mely fantasztikus vizuális eszközökkel foglalja össze Bono, az átváltozóművész 30 évét egy percben

A város-sziluettes design nem új a nap alatt, már 2005 körül láttam egy csomó tárgyat Berlinben az ikonikus épületek körvonalaival díszítve (aztán egyre több városban) - ennek ellenére nem gondolom, hogy kifulladt volna. Ahogy ezen a dublini hirdetőtáblán is látható, pompásan fel tud dobni akár egy unalmas felületet is. És az a szuper, hogy több ilyen tábla van szerte a városban (óriásplakát meg szerencsére alig).

Bocs a képek minőségéért, beesteledett.

Majdnem elfelejtettem kifejezni tiszteletemet a tegnapi Szent Patrik-nap kapcsán (melynek őrületében legnagyobb bánatomra nem tudtam résztvenni). Úgyhogy gyorsan igyekszem is pótolni a mulasztást.

Ő itt a kőbe zárt Szent Patrik:

Ő pedig egy kőkígyó, melynek hús-vér testvéreit Szent Patrik már bő ezerhatszáz éve kiűzte Írországból:

Mindkét látványosság a Dublin Castle környezetében található, két perc sétatávolságban. A kígyó (ami voltaképp nem is kígyó, hanem kelta motívum) egész pontosan itt:

Wicklow megyében van egy ötszáz fős kisközség, Hollywood, mely méreteit és fontosságát tekintve ugyan kicsit szerényebb amerikai névrokonánál, ám hozzá hasonlóan dombon elhelyezett óriásbetűkkel hívja fel a figyelmet értékeire (nagyon helyesen, hiszen itt is forgattak filmeket, pl. King Arthur, Dancing At Lughnasa; múlt szombaton pedig pont a BBC forgatott egy tévéfilmet). És itt találkoztunk Johnny-val, a birkával, amint elindult, hogy megvalósítsa álmait.

Kattintásra a kép megjelenik nagyban, vagy ha nem:

(A kép copyrightos, koncepció: vb, kivitelezés: Hajnal Barbi. Akinek szüksége van rá, kérem, írjon mailt a Facebookon.)

Egy dublini kajálda száműzte a lovakat a konyhájából a lóhús-botrányra reagálva. Ha nem látszana rendesen: az X mögött egy lófej látható.

(Fotó by FaludiT, amikor látogatóba volt egy hete.)

Írországban nemcsak enni élvezet, hanem az ételek csomagolását olvasgatni is, a zacskókon ugyanis a minőséget hitelesítő szövegek igen szórakoztató elegye látható. A Home Made-felirat passé, lássuk mivel bombáz aktuálisan az ír ételmarketing.

Még a Meki is

A legnagyobb kultusza annak van, ha a termék ír, még ha ez gyakran ki is merül annyiban, hogy itt sózták vagy füstölték (esetleg csomagolták). Minden Írországban hozzáadott értéket óriási erényként tüntetnek fel, hasonlóan ahhoz, ha emberi kéz működött közre a folyamatban, de erről majd később. A Made in Ireland felirat az élelmiszerek terén kb. olyan fogalom lett, mint a Made in Germany a technikai eszközöknél: a kiváló minőség és megbízhatóság szinonimája (akar lenni). És bár valóban szuper egy csomó hús-és tejtermékük, az ír eredet túlhangsúlyozása mögött szerintem az ír identitás erősítése is ott van.

A megszemélyesítés ereje: ki ne bízna meg Philip sütési tudományában?

A másik, amikor kedves, meggyőző Szakemberek arcával, nevével és/vagy ars poeticájával hitelesítik az adott termék származási helyét. Mert ugye mennyivel szívesebben vásárol az ember egy olyan csirkemellet, amin mosolygó, joviális hentes garantálja a minőséget plusz azt, hogy ő a farmján bizony szeretettel gondozta állatait egészen a vágóhídi búcsúig.

Fönt a kedves ír csirketenyésztő fotója, lent az írség garanciája

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mivel szigetország, a javak többségéből importra szorul: ebből származhatnak olyan megmosolyogtató feliratok, mint a lenti képen látható raviolin, ami büszkén hirdeti magáról, hogy 100% ír (pedig hát én mondjuk jobban örülnék, ha 100% olasz lenne). És ha a termék teljesen külföldi, a leleményes írek ekkor sem jönnek zavarba: jön a Packed in Ireland (Írországban csomagolt) büszke felirata.

A két legkedvencebb kifejezésünk a Hand Salted, azaz a kézzel sózott és a Hand Sliced, azaz a kézzel szeletelt. Utóbbi különösen érthetetlen, mert tegye fel a kezét, aki tényleg jobban szeretné, ha a kajagyári/pult mögötti néni tapogatná össze a sajtját, ahelyett, hogy egy gép vágná fel emberi kéz érintése nélkül. És a legeslegjobb a Heritage-felirat (kb. örökség) a kajákon, ami a Hand Salted, Hand Sliced, Made in Ireland, de még a Home Made gyűjtőneve is, és egyszerre jelöl mindent, ami JÓ.

A legjobb: kézzel sózott

(Én amúgy tényleg teljesen odavagyok az ír marháért, bárányért és csirkéért; és a minap összefutottam egy magyar hentessel, aki mondta, hogy szakmailag is kirívóan jók ezek a húsok. A sertés viszont vizenyősebb, mint a mi sertésünk.)

Üzenet egy kávézó étlapjának alján

A Glasnevin Múzeumban ért minket a címben olvasható felismerés, amikor megláttuk ezt a képet Éamon de Valeráról, az ír függetlenség atyjáról. Oké, nagyon minimál poén, de egy torokból szakadt ki belőlünk a nevetés, amikor megláttuk ezen a fotón (balra). Éamon de Valeráról az alaptudás itt.

Hetek óta töröm a fejem, hogy voltaképp mi ez a tengerbe vezető út és mi célból van rajta a sávelválasztó. Hajókat bocsátanak vízre és húznak vissza szigorúan a KRESZ szabályai szerint? Netán extrémkerékpárosok zúznak bele a tengerbe, majd tekernek ki belőle betartva a menetirányt? Mi teszi szükségessé a sávelválasztást? A kép Dún Laoghaire-ben készült, melynek lakói talán ismerik e különös rejtvény megfejtését.

Vízbe vezető út Dún Laoghaire-ben
Így folytatódik az út a part felé

A tenger közelében, de Dublin legtöbb részében egyértelműen a küszöbön a tavasz. Bizonyítékaim:

Oké, ez kakukktoás, mert ezek örökzöldek

Kicsit rá voltam gyógyulva arra a problematikára, hogy miközben az ír partok körbe vannak véve fókákkal, hónapokig nem láttam egyet sem. Míg aztán pár hete Howth-ban végre láttunk kettőt, amint a vízben úszkálnak és horkantgatnak - előtte legalább hétszer voltam Howth-ban és akármennyire is gúvasztottam a szememet a vízre, mindhiába -, és most végre Dalkey-ban, Dublin menő tengerparti részén is láttunk egy csomó szürke fókát. Bono, aki szintén Dalkey-ban lakik (amikor Írországban tartózkodik és éppen nem a világot menti meg), nemcsak, hogy olyan szerencsés, hogy ő az egyik leggazdagabb ír és mindig szuper napszemcsiket hordhat, de pár perc sétával bármikor láthat fókákat is. Oké, hogy csak távcsővel, de az is valami.

Itt vannak a fókák

A partról szabad szemmel is kitűnően látható Dalkey Island olyan helynek tűnik, ahol életre kelt a Jehova tanúinak prospektusa: egy viszonylag kicsi szigeten rengeteg henyélő és a vízben pajkosan egymást csapkodó fóka mellett van egy csomó vadkecske (12-20 db), félelem nélkül ugrándozó nyúl, kárókatona és a szokásos sirályok (a vízben pedig állítólag egy csomó delfin úszkál). A távcső ingyenes, szóval addig nézelődik vele az ember, ameddig akar, így bármennyire is fújt a jeges szél, gyakorlatilag odaragadtunk vagy inkább fagytunk a távcsőhöz. Lebilincselő látvány ugyanis, ahogy az anyafóka a vízben, a kövön ücsörögve hancúrozik a kölykével; a többiek meg esetlenül forgolódnak a hátukon. Amúgy szabad szemmel is lehet látni a fókákat, de úgy csak nagy szürkés foltnak tűnnek a barna háttér előtt. És ami a legmenőbb: mindez még Dublin közigazgatási határán belül, a Coliemore Roadról, a minikikötőnél észlelhető.

Ez itt a szupertávcső a Coliemore roadon, melynek segítségével a fókák láthatók
Ez pedig a látogatóban lévő cimbi, amint fókákat néz

Ennél jóval több látszik a távcsőből

Okosságok a távcső mellett pár méterre egy táblán

Mivel legnagyobb bánatunkra nem maradunk örökké Dublinban, igyekszünk legalább minden második héten megnézni a kiváló természet valamely érdekességét. Erika javaslatára a hét elején a Powerscourt-vízeséshez buszoztunk el, kb. 25 kilométerre Dublintól, öt kilométerre Enniskerrytől. A vízesés 121 méter magas - de kb. csak a fele látszik - és nagy kedvencünkben, a Wicklow-hegységben található. A magyar fülnek viccesen csengő(hang) Djouce-hegység völgyébe torkollik, és a közelben van a Cukorsüveghegy is. 

Csodás természeti jelenség, jó kis hely, az egyetlen baja, hogy autó nélkül csak úgy lehet megközelíteni, ha az ember a 44-essel kibuszozik  Enniskerry-be, aztán bevállalja az öt kilométeres gyaloglást az országút mentén (néha járdán, néha nem). Mivel mi nagyon elszántak voltunk, lenyomtuk, és mivel a hét első napján mentünk (hála rugalmas munkaidő!!), nem volt zavaró a forgalom.

Aztán megérkeztünk a magánterületen lévő vízesés határához, ahol egy kedves, joviális figura lépett elénk, akinek 6 euró körüli beugrót kellett perkálni. Cserébe kaptuk a vízesést, a kellemes tájat, egy nagy játszóteret (ha gyerekkel mentünk volna), grillezési lehetőséget és normális vécét úgy 150 méterre a vízeséstől. Jól elvoltunk egy órán át a vízeséssel és környékével, de visszafelé már semmi kedvünk nem volt újabb öt kilométert gyalogolni, úgyhogy stoppolni kezdtünk és kb. két perc alatt fel is vett minket egy víg hangulatban autózó arizonai házaspár, akik egy hétig nyaraltak Írországban és meg voltak döbbenve, milyen jó az idő (kb. 13-15 fok, zéró eső). Illetve mondták, hogy Budapest az első háromban van az utazási listájukon.

Velük mentünk vissza Enniskerry-be, ahol még úgy két kilométert gyalogoltunk a Powerscourt Gardens-hez és vissza. De vissza csak azután mentünk, hogy a kert bejáratánál lévő Avocában megettünk két csodálatos süteményt. (Ide 6.50 a beugró, amit nem fizettünk ki, de simán megéri bemenni a kertbe, ami hatalmas, van benne egy csomó különálló kert is, bár valószínű tavasszal érdekesebb mint tél végén.)

A házirend. Megkérdeztem, miért van épp oroszul az angol mellett a házirend, mire a joviális parkőr azt mondta, hogy egyre több a k-európai turista, akik nem mindig értik az angol feliratokat. Aztán megkérdezte, hogy mi honnan jöttünk.
121 méteres, de a fenti szakaszt csak elképzelni lehet

Ebédrészlet vízesés-részlettel
A tavasz egyértelmű jelei


A Cukorsüveghegy végig ott figyelt a távolban

Ez pedig már a Powerscourt-kertek egyik épületében lévő Avoca kávézója


Esküvő

Hold fákkal

Enniskerry rendőrőrse

Bár az ember azt hinné, hogy minden második ír vörös, valójában az íreknek csak tíz százaléka vöröshajú, akiket ráadásul három százalékkal vernek a skótok, ahol a répahajú lakosság aránya 13 százalék körüli. (A világ teljes népességének mindössze egy-két százaléka vöröshajú.)

Kép innen

Hogyan lehet feldobni a földbe süllyesztett, unalmas, kerek lámpákat? Természetesen úgy, ha kiegészítjük őket Pac-Manné. Utcakép a Liffey partjáról.

A dokkok környékén sétálgattunk ma délután, amikor éktelen visításra lettünk figyelmesek. Először balhézó sirályokra tippeltem, ám kedves utastársam állította, hogy ezek emberek. Ahogy haladtunk közelebb, egy 7-17 éves lányokat tartalmazó csoport bontakozott ki az O2-aréna hátsó bejáratánál, akik valóban azzal foglalatoskodtak, hogy versenyt visítva meredtek befelé. Aztán az egyikük ír zászlójára rajzolt feliart elárulta, ki a visítás tárgya: Justin Bieber, aki szerintük már az épületben tartózkodva várta esti koncertjét. Később olyat is láttam, akinek a homlokára volt írva a híres előadóművész neve.

Középen a lány, akinek a magára tekert zászlóján a Justin Bieber-felirat

Tengerparti jelenet Dún Laoghaire-ből:

Balázs egy olyan kastélyban lakik egy corki hegyoldalban, ami híres, mivel rengeteg képet dob ki róla a flickr haunted house (kísértetház) kategóriában. A házat az 1800-as években építették; régebben elmegyógyintézet volt, majd a tulajdonos bank szétdarabolta kisebb lakásokra és kiadta. „A horrorfilmek fele ilyen helyeken játszódik” – mondja Balázs. Ők a harmadikon laknak, fölöttük csak a padlás található.

Óvatosságból nem is itt találkozunk vele és barátnőjével, hanem egy Cork belvárosában lévő kávézóban.

A kastély, ahol Balázs és barátnője laknak (a fotó is az övék)

2011 őszén érkezett a Corkba, és erre a lépésre klasszikus svájci frankhitele ihlette. Nemzetközileg is jól értékesíthető szoftverfejlesztő tudással rendelkezett, ezért amikor eldöntötte, hogy szétnéz külföldön is, gyorsan regisztrált a Linkedinen. Hamarosan megtalálták Írországból, és meghívták az első interjúra, ami a Skype-on zajlott, ahogy aztán a következő kettő is. Miután mindhárom interjún átment, 2011 nyarán eldöntötte, hogy egy időre Írországba költözik. A terv az volt, hogy barátnője később követi, és ez így is lett.

Október elsején kezdte el a munkát, és addig a napig egyetlen leendő kollégájával sem találkozott, mert a teljes kiválasztási folyamat online zajlott. A cég egy német tulajdonú ír szoftverfejlesztő vállalat. „A munka alapvetően tök jó, csak kicsit bénán csinálják a szoftverfejlesztési dolgot” – magyarázza. Korábbi, budapesti munkája az otthoni csapattal sokkal „szervezettebbnek és összeszedettebbnek” tűnt számára, viszont a kaotikus helyzet ellenére is gyorsan belerázódott. Ezt talán az is elősegítette, hogy viszonylag sok kollégája külföldi: spanyolok, olaszok, indiaiak, portugálok is vannak köztük, ő az egyetlen magyar.

"A futás népsport"

Ír munkatársai ”nagyon kedvesek, de nem nagyon barátkozók. Nem nagyon jönnek ide, hogy figyelj már, hogy vagy? Az olaszok sokkal inkább”. Azt viszont kifejezetten kellemesnek tartja, hogy az írek „a kocsmában, akár ismeretlenül is tök szívesen kezdenek el beszélgetni mindenféle hülyeségről”. Egyik leggyakoribb téma szerinte a sport, amit nemcsak néznek, hanem sokan űznek is: „Itt, Corkban a futás népsport és nagyon sokan járnak bringával a munkába” – mondja. (Egy ismerőse egy laza szálakkal ide kapcsolódó tudásmorzsát osztott meg vele, amit mi most örömmel osztunk tovább: Írországban összesen két darab 50 méteres úszómedence van és azoknak is langyos a vize).

De vissza a nemzetkarakterhez: mindenkinek megkönnyíti az életét, hogy az írek „nem tolják az arcodba, hogy külföldi vagy - mondja. Itt külföldinek lenni sem előny, sem hátrány” – morfondírozik Balázs. „Lehet, hogy ez azért van, mert megszokták, hogy sok a bevándorló, kedvesen segítenek, hogy megértsd, hogyan működnek itt a dolgok” – mondja.

Balázs kávéval (a fotót barátnője készítette)

Kisvárosias jellege ellenére – kb. 150 ezren élnek Corkban, amivel a második legnagyobb ír várossá tudta feltornázni magát – új lakóhelyének is megvannak az előnyei: tetszik neki, „hogy egy ilyen méretű városban is van ipar”. Balázsnak a hasonló nagyságú Szegeddel vannak tapasztalatai, így tud mihez viszonyítani: szerinte Cork hasonlóan élhető, mint Szeged, viszont Szegednek sajnálatos módon nincs ipara. "Ezzel szemben Budapestnek van, viszont az meg nem élhető annyira” - összegez Balázs.

A város méreteit talán igen, az időjárást viszont soha nem tudná megszokni, bármeddig is maradna Corkban, „és ezt a rengeteg esőt sok ír sem bírja”. A napsütés mellett még egy dolgot hiányol, a kulturális élet sokszínűségét: „Amennyit én látok az írekből, az az, hogy elmennek és nagyon sokat isznak” – vázolja a corki kulturális élet fő jellemzőit. „Emellett hétvégenként eszeveszetten vásárolnak, iszonyú nagy szatyrokkal vonulnak, sok lakás pedig rendetlenebb, mint otthon”.

Az idősek jobban alkalmazkodnak a válsághoz

Ez tehát Cork. Persze Írország több részén is körülnézett barátnőjével, amin szerinte sok tekintetben még ma is látszik, hogy Európa legszélén található: bizonyos dolgok megreformálására az elmúlt 25 év sem volt elég. Az viszont az érem másik oldala, hogy az írek hozzászoktak a keményebb életmódhoz: idős emberek mesélik neki, hogy az ország 1973-as EU-s csatlakozása előtt, de még 25 évvel ezelőtt is nagyon elmaradott hely volt. Szerinte erre is visszavezethető, hogy az idősek jobban tudtak alkalmazkodni a gazdasági válsághoz, mint a fiatalok.

Egy bosszantó, de szerinte tipikus példával szemlélteti, miben kellene az íreknek javulniuk, hogy beérjék Európát: szerinte a szolgáltatók nehézkesebben reagálnak a felmerülő problémákra, mint akár Magyarországon. Erre egy mobil feltöltőkártyás kalandja mutatott rá. „Nincsenek annyira leszabályozva itt a folyamatok, sokkal lazább a hozzáállás, mint otthon. Persze emiatt sokszor hibák keletkeznek a rendszerben, és ilyenkor mindenki leblokkol. A lazaság viszont azt is jelenti, hogy a leblokkolás után képesek rugalmasabban kezelni a felmerülő problémákat. Így a végére ugyanott vagyunk” – magyarázza. „Amikor egy csomó idegeskedés után rájössz erre, onnantól már szimpatikus ez a fajta ügyintézés”.

Cork a légből, kép innen

Balázs és barátnője nem tervezik, hogy Írországban telepednek le. Annak ellenére, hogy elég jól elvannak itt, májusra lőtték be a visszaköltözés időpontját: „Addigra nagyjából oké lesz a lakáshitel” – hangzik a hazatérés melletti legfőbb indok.

(A magyarok Írországban-sorozat valamennyi szereplője ide klikkolva látható.)

¤¤¤

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Még novemberben voltunk Belfastban, ahol annyira jó volt flangálni a St George's Marketen, hogy két reggelünket is ott nyitottuk, én meg jól körbefotóztam. Először pár részletkép, utána a nagy egészek.

És még néhány kép:


Egyik délelőtt egy ilyen aranyos bácsi szórakoztatta a gyerekeket

Ők meg mindenféle rockszámot énekeltek


A képek továbbra sem használhatók fel szabadon, aki szeretné őket, írjon a Facebookon. Oldalt az elérhetőség, köszi.

Nem gondolom, hogy az a bizalmatlan hozzáállás különösebben előre vinné az emberiséget, ahogy a budapesti emberek sokszor az ismeretlenekkel és néha még az ismerőseikkel is bánnak. És nem csupán az óhazához viszonyítok, amikor azt mondom, hogy az írek a világ egyik legkedvesebb és legjóindulatúbb emberei.

Külön-külön akartam megemlékezni ezekről a - Budapesten, de még a Berlinben töltött évek után is - szinte értelmezhetetlenül kedves gesztusokról, de most inkább kettesével, folytatásokban írok róluk. Mindegyik eset pontosan így történt, egy fikarcnyit sem szépítettem.

1. A huszonéves eladó az illatszerboltban

Éppen fizetni készültem a Boots-ban, amikor pénztárcámat kinyitva leesett egy centem és elgurult. Kicsit nézelődtem magam körül, lehajoltam, benéztem a pult alá; sehol. Nyilvánvalóan begurult az egyik szekrény alá. Mondom a huszonéves eladólánynak, hogy „hopp, leejtettem egy centet, de sebaj, majd az esti takarításnál biztos kellemes meglepetés lesz”. Mire a lány még annyit sem kérdezett, hogy „tényleg?” vagy „biztos vagy benne, hogy oda gurult?” – már nyitotta is ki újra a kasszát. Mire meg tudtam szólalni az álmélkodástól, határozottan a tenyerembe nyomott egy egycentest.

2. A taxisüldözés

A dublini buszközlekedés teljesen kiszámíthatatlan: hétköznap jóval lassabbak a buszok, mint a menetrendben, míg hétvégén rakétaként száguldoznak végig a városon. Néhány hete szombat reggel is ezért késtük le az egyetlen buszt, amivel időre odaértünk volna a lakóhelyünktől kb. 15 kilométerre, a város határán túl lévő találkozóhelyre. Nem volt mit tenni: vagy lemondunk a kis túrabarátainkkal tervezett túráról vagy leintünk egy taxit. Az utóbbit választottuk.

Egy 60-65 év körüli, afféle régi motoros taxisofőr állt meg, aki pillanatok alatt izgalomba jött attól a ténytől, hogy a busz üldözése a feladat. Kedves utastársam tréfából mondta neki, hogy csináljunk úgy, mint a régi filmekben, amikor a főhős a taxissal üldözi a gengsztert, anélkül, hogy megállnának a piros lámpáknál. Ez szemlátomást még jobban tetszett a taxisnak, nevetni kezdett, majd kifejtette, mennyire szereti a régi filmeket, különösen a Casablancát, amit egészen tavalyig minden évben leadott karácsonykor a tévé és ő minden egyes alkalommal meg is nézte – eddig olyan 15-ször. Aztán persze mindent megtudtunk a Casablancáról, a karácsonyi műsorokról, a családjáról, a gyerekei számáról, azok és a saját családi állapotáról (elvált). Úgy a tizenegyedik kilométernél azt is megtudtuk, hogy volt egy magyar albérlője, akit nagyon kedvelt, de a férfi – rengeteg, itt olcsón vásárolt jó minőségű konyhafelszerelési eszközzel együtt – már visszatért Magyarországra.

A kép illusztráció a dublini taxisofőrökről. A mi taxisunk kicsit idősebb volt, de róla nem találtam képet a neten

Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy beérjük a buszt, ami szemmel láthatóan bántotta a sofőrt, pedig még utcákat is levágott; de úgy tűnt, hogy a tök üres, szombat reggeli városban a busz legalább olyan gyors, mint a taxi. Megkérdeztük, hogy szerinte kb. mennyi lesz majd a végösszeg, mire mondta, hogy olyan 20 euró. „Oké” – bólintottunk, miközben magamban azon elmélkedtem, hogy ennyi pénzből a múltkor retúr el tudtunk menni Corkba.

Aztán kedélyesen elbeszélgettünk mindenféléről, majd megérkeztünk a Dublin melletti kis falu főterére. A taxióra 25 eurót mutatott, ami épp 40 centtel kevesebb a buszjegy tízszeresénél. Mire a taxisofőr így szólt: „Huszonöt lenne, de adjatok csak 16-ot” – azt hittem, rosszul értem, ezért visszakérdeztem, hogy „biztos?”, mire ő kacsintva: „Persze, különben is szeretem a magyarokat. Sokkal inkább, mint a lengyeleket, ők kicsit agresszívek.”

Update: a másik lefele mutató hüvelykujjat véletlenül én nyomtam rá bénázásból :). Az elsőt az Ismeretlen Troll.

A meghökkentő emberi gesztusok következő részében egy ex-súlyemelő nyugdíjasról és két lányról lesz szó, amint egy teázóban jófejkednek.

Januárban megint voltam kétszer a fantasztikus Howth-ban nagyon kedves vendégekkel, itt egy kis csokor a képekből. Egyszer kb. 10 fok volt ragyogó napsütéssel, rezzenéstelen levegőgevel; tegnapelőtt egy-két fokkal hűvösebb volt és fújt a szél, ám csak abban a pillanatban eredt el az eső, amikor lejöttünk a hegyről és ráléptünk az aszfaltozott útra. Köszönjük eső.

És a megunhatatlan téma: a hideg tengerbe ugráló emberek. Ennek a neoprénruhás  figurának (jobb szélen, kérdőjel alakban) ez volt kb. a tizedik ugrása. Az Izland alakú sziklán a fekete pacni a várakozó kutyája, aki minden egyes ugrásától elképesztő izgalomba jött. Fókákat persze megint nem láttunk.

Az őszi Howth-i képek itt.

Dublin déli részén, nem messze a Camden Roadtól.

Csodás ír animációs rövidfilm debütált a Sundance Filmfesztiválon Tony Donoghue rendezésében az ír vidékről. Irish Folk Furniture a címe, totálisan must see, és csak 8 perc! Kapcsoljátok fel nagy méretre:

Az itt élő magyaroknak a landlord (mondjuk háziúr vagy háztulajdonos) jó eséllyel olyan, mint az óhazában a portás: ő a hétköznapi élet valódi ura, akitől akarata ellenére is függő viszonyba kerül az ember.

A mi landlordunkat Johnnak hívják és ez nem ritkaság: ismerősök elmondása szerint Dublinban minden második landlord neve John. John a hatalmas ikerházrészét darabolta szét apró lakásokra és adta ki embereknek, miután a válság miatt ő is bedőlt lakáshiteles lett (de lehet, hogy már előtte meglépte ezt, kicsit zavaros a sztori). Johnnak furcsa tulajdonságai vannak: egyfelől úgy gondolja magáról, mindenhez ért a duguláselhárítástól kezdve a vécétartály-szerelésen át a szigetelésig, és emiatt csak a legvégső esetben küld valódi mesterembert. Ha valami elromlik, inkább maga száll ki szerszámkészletével, és két kezével veszi fel a küzdelmet a házát pusztító Dolog ellen. Másfelől nem túl gyors a reakcióideje.

John azonban nemcsak, hogy nem remek és főleg nem gyors szakember, de nem is különösebben kedves: első találkozásunkkor, amikor megkérdeztük tőle, hogy hol kell bekapcsolni a fűtést, nem ám megmutatta, ahogy ezt tette volna 100-ból 99 ír ember, hanem közölte, hogy „You will figure it out, this is not a rocket ship science” – és távozott. (Magatoktól is rájöttök, nem rakétatudomány ez.). Mint kiderült, hasonlóan nyers stílusban kommunikál az évek óta itt élő kedves hipszterpárral is: amikor azon aggodalmaskodtak, hogy a penészgomba gyakorlatilag felfalja a fürdőszobájukat, John azt a bölcs tanácsot adta nekik, hogy zuhanyozzanak nyitott fürdőszoba-ajtónál.

Ám ahogy a jó magyar portással, úgy az ír landlordokkal is jóban KELL lenni. Egy ilyen pengeélen táncoló házban ugyanis bármikor elromolhat bármi, és csakis John jóindulatán múlik, hogy a szerelés költségét levonja-e a kauciónkból, amiből Magyarországon már tízéves használtautót lehetne venni.

Előfordulhat viszont, hogy kiköltözéskor szerencsénk lesz, és visszaadja a teljes öszeget, minden jel arra utal ugyanis, hogy megtaláltuk John gyenge pontját: az egyik szervízelés során (amikor úgy gondolta, hogy meg tudja szerelni a mélyhűtő ajtaját, ezért elvitte magával, hogy gondolkodjon kicsit a megoldáson. Három hét után visszahozta, és azóta sem tudunk mélyhűteni.), szóval egy ilyen alkalommal kiderült, hogy Johnnak nagyon ízlik a magyar száraz fehérbor. Ezt többször meg is jegyezte kedves útitársamnak, miközben mélyhűtő-ajtóval a hóna alatt elégedetten kortyolgatott.

Aztán két hete elromlott a vécénk öblítője. Ezt azonnal jeleztük Johnnak, aki minden kérlelés – plusz a közte és köztünk elhelyezkedő ingatlanközvetítőhöz intézett levelek, sms-ek és hívások – ellenére sem szállt ki megjavítani, noha azt írta sms-ben, hogy egy-két napon belül jön. Így két héten át a három lépésre lévő konyhából – mint eleink a kútról - hordtuk a fürdőszobába a korábban már említett UK-keverőedényben a vizet. Így ebben a két hétben a három séta oda-vissza = egy hatékony öblítés -képlet szerint éltük az életünket, és megtanítottuk erre a vendégeket is.

Majd jött a fordulat: elutaztunk hat napra, és amikor visszatértünk, egy kifogástalanul működő vécé fogadott minket. Hogy a vidáman zubogó víz John keze munkáját dicséri-e vagy egy valódi mesteremberét, azt valószínűleg sosem fogjuk megtudni.

(kép innen)

Mondjuk ezúttal nem az utcánkban volt a szivárvány, hanem Dún Laoghaire-ben az év utolsó napján. Azóta az utcánkban is volt persze szivárvány, de az csak egy kicsit nézett ki másképp, mint az előző. Mindegy, azért felrakom, hogy legyen létjogosultsága a címnek.

Telente Dublinban ritkán van hó. Amikor van, akkor megáll az élet, az emberek pedig évekig úgy emlegetik a különös természeti jelenséget, mint mi a 99-es napfogyatkozást. Viszont tél itt is van mínuszok nélkül, ilyenkor pedig bizonyára sokan vágyakozni kezdenek a hó iránt, ha pedig vágyuk máshogy nem teljesülhet, megcsinálják maguknak - legalábbis ezzel magyarázta egy jókedélyű ír úr a Dame street elején álló Négy angyal szökőkútnál történt jelenséget, miközben fotózta azt. A kútból ugyanis tegnapelőtt délután vidáman ömlőtt ki a hab az ír hó.

(Nem ez volt az első eset, ahogy az internet elárulta.)

Itt látható, ahogy a habot havat viszi a szél

Stahl Judittal külföldön találkozni még akkor is nagy élmény, ha Stahl Judit 3 helyett csak 2 dimenzióban jelenik meg. A minap gyanútlanul nézegettem a továbbra is dübörgő leárazásokat Dublinban, a TK Maxxban, amikor egyszerre csak Stahl Judit és az ő serpenyői mosolyogtak rám, az óhaza (aktuálisan jeges) lehelletét fúva felém.

Megfigyeltem, Made in France rajtuk a felirat, oldalukon a mesternő aláírása, a fazék 35-re, a párolóserpenyő fedővel 27 euróra van leárazva.
It's a bargain, Dubliners!

Ez a dublini úr bár rápillantott, nem vásárolta meg Stahl Judit serpenyőjét

Nemzetközi környezetben a magyar gasztronő

Arra jutottam, hogy van egy csomó kép, ami köré nem jut eszembe semmilyen őrült izgalmas szöveg vagy nincs hozzájuk semmi Stori, úgyhogy azokat randomban felrakom ide. Ez itt pl. január elején készült a Liffey folyó felett. Nincs rajta semmilyen szűrő, magától nézett ki így.

Az extrém jóidőn felbuzdulva múlt hét végén kitaláltuk, hogy elkirándulunk a nyugati partra megnézni Írország egyes számú attrakcióját, a Cliffs of Mohert (Moher-sziklák), és egy kedves Facebook-kommentnek köszönhetően pikk-pakk be is fizettünk erre a túrára. Reggel 7-kor indult a busz Dublinból és este 9 körül ért vissza. Előző este azon tréfálkoztunk, hogy majd egyedül fogunk üldögélni a sofőrrel egy hatszemélyes kisbuszban, elvégre január eleje van, pang a turistaszezon, ehhez képest egy háromnegyedig telt turistabusszal mentünk, mindenféle nemzetiségű ember társaságában.

Nagyon okosan ki volt találva a túra: Dublinból Galway-be végigcsapatta egy Tom nevű sofőr, megérkezésünk után, 10 körül Galway-ben cseréltek és jött Eamon. Az igazán jó kedélyű sofőr-idegenvezetőn látszott, hogy meg van békélve a munkájával, a világgal és a turistákkal: mindenről nagy kedvvel mesélt, minden látnivalónál kiszállt ő is, folyamatosan viccelődött, a környék valamennyi körben álló facsoportjáról (fairy circle), újszülött bárányról és más háziállítáról tudott, és készségesen lelassított, hogy meg tudjuk őket nézni. Erre a buszban ülő valamennyi nőből – magamat is beleértve – különféle nyelveken egy torokból tört ki a jaaaaj, de aranyos sóhaj.

Nem emlékszem minden állomásra, de biztos, hogy megálltunk a Dunguaire kastélynál (nem lehet bemenni, de arra jó volt, hogy a majdnem háromórás út után nyújtózkodjunk egyet), aztán a Corcomroe apátságnál (illetve ami maradt belőle), utána egy helyen, ami régen földvár volt, most már csak földgyűrű. Alig lehet észrevenni, hogy mesterséges gyűrű, úgy benőtte már a növényzet. Aztán jött a Poulnabrone-kőkapu, ahol kb. úgy van rápakolva két kőre egy harmadik, mint amilyen a Stonehenge (azt kb. 15 évvel ezelőtt láttam és elég nagy csalódás volt, egyben az egyik első tanulság arra, hogy az ember ne nézegesse túl sokat a turisztikai attrakciók képeit, mert a helyszínen már nem lesznek olyan nagy számok). Doolenben ebédeltünk korrekt áron, majd egy 12. századi kereszt megtekintése után jött az igazi nagy durranás, a Moher-sziklák.

Lenyűgöző természeti képződvény, ami nyolc kilométeren át húzódik az Atlanti-óceán partján és a legmagasabb pontján 214 méter magas. Szemlátomást januárban is tömegesen vonzza a látogatókat. Voltaképp ez volt a kirándulás egyetlen kellemetlensége: nem túl gyakran fordul elő velünk, hogy bármelyikünk is tömegturizmusban venne részt. Mondjuk az időjárás a magyar április elejinek felelt meg, vicceskedett is Eamon a visszafelé vezető úton, hogy olyan enyhe volt az idő aznap, amiért sokszor augusztusban szoktak imádkozni.

Először a Moher-sziklák képei, utána a többi más:

És a többi:

Csípőre tett kézzel Eamon, a buszsofőr

és a busz utasai, amint az egykori földvár helyén gyalogolnak


Tömegturizmus a Poulnabrone-kőnél




(A képek továbbra sem használhatók fel szabadon, mivel az enyémek, de szívesen kikölcsönzöm őket, ha ír valaki a Facebookon. Jobbra a cím.)

Nagyjábból pont ugyanannyi dolog bosszantja Írországban, mint amit nagyon kedvel - Magdi képe új hazájáról összetett. Nem szereti, hogy a gyerekekre uniformist erőltetnek és sok ember csak a látszatra ad; szereti viszont, hogy szerződéskötéskor az emberek megbíznak egymásban, az utakon pedig türelmesen vezetnek. A vezetés szerinte amúgy is sokat elárul egy társadalom állapotáról. Az Írországban élő magyarok sorozat második része.

„Gazdasági-menekült öttagú család vagyunk, három tini gyerekkel. Páromnak már van egy önálló vállalkozása, én pedig most csinálom a félévi vizsgáimat egy posztgraduális kurzuson, aminek a neve Community Arts Education. A népművelő jelleg keveredik itt a performance-szal, a public-kal meg a street art-tal” – így szól Tóth Magdolna rövid összefoglalása önmagáról és írországi életéről.

Kontra

„Mintha száz évvel el lenne maradva ez a hely. A párom, aki előbb kijött – ún. hard-lanscapinggel foglalkozik -, azzal fogadott, hogy ez itt a világ vége, nem csak Európa vége. És további száz év a különbség a vidék és Dublin között: utóbbi multikulti a város, ahol az embereknek van igénye a dolgokra” – mondja egy szuszra. Négy éve él Írországban, Wicklow-ban családjával egy erdő szélén, a hegytetőn. Szerinte Írország bizonyos területeken tapasztalható elmaradottságának jó szimbóluma a hasznavehetetlen brit eredetű csap, amikor az egyikből csak tűzforró, a másikból pedig jéghideg víz folyik. Noha mindenki tudja, hogy hibás elgondolás, a mai napig ilyen csapokat építenek az új házakba. Dublin belvárosában, az Irish Film Institute hangulatos kávézójában ülünk, a moziból ki-beáramló emberek között, mellettünk egy idősebb hölgy kötöget. Az itteni vécébe már elért a modernizáció: fotocellás a csap.

Magdi az ír fejlődés egyik kerékkötőjének az iskolarendszert tartja, aminek fő mumusa szerinte az egyenruha: „Minden nap kötelező a formaruha a sulikban, kivéve az ún. nonuniform day-eket, akkor meg fizetni kell egy charity szervezetnek. Az érettségire viszont bármiben lehet menni, még melegítőben is: hát nem logikus?” – teszi fel a kérdést kissé ironikusan. Két éve mindhárom gyereke ugyanabba a gimnáziumba jár, korábban egy Educate Together National School nevű iskolatípusba jártak, ami egy haladó szellemiségű, személyiségközpontú, liberális intézmény, nem formaruhás,„kimondottan tündérruhába is mehettek a lányok”, és még koedukált is. (Írországban léteznek olyan, főleg egyházi iskolák, ahová külön járnak a lányok és a fiúk). Gyerekeinek jelenlegi iskolája is koedukált.

Ha valamelyik szülő nagyon ellenzi az uniformist, van mód rá, hogy megszabadítsa tőle gyerekét, az egyenruhamentes iskoláknak viszont megvan az áruk: 6000-8000 eurót kell évente perkálniuk a szülőknek. Bár Magdi ismerősei szerint ezek az iskolák tényleg jók.

„Az egész mentalitás más, ha nincs formaruha” – magyarázza. „Ha napközben egyenruhában vannak a gyerekek, akkor annyira megszokják, hogy este is tök egyformán néznek ki” – magyarázza, miért jár a tinédzserek többsége szürke melegítőnadrágban szabadidejében, amikor pedig az iskolán kívül végre kibontakoztathatná egyéni stílusát. Az egyenruha-mentalitásra vezeti vissza azt is, amit az elmúlt években post natal home helperként azaz szülés utáni segítőként tapasztalt, amikor is betekintést nyert az ír háztartásokba. Munkáját nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a védőnő nem(csak) a csecsemő és az anya szorosan vett hogylétével törődne, hanem segítene a hétköznapi apró-cseprő tevékenységekben is. Ennek során azt tapasztalta, hogy az ír nappalik többsége elég hasonlóan van berendezve: „Egyformák, ötlettelenek és szinte kizárólag családi album van a falakon” – magyarázza.

Magdi egyik alkotása

Az enteriőrök egyhangúsága mellett sokkal rosszabbnak tartja, hogy a szigetországból szinte teljesen hiányzik a szakipari tudás: „Minden a látszatra megy, a kert az egyetlen kivétel, mert ahhoz tényleg értenek és azt szinte kötelező is megcsinálni, mert megszól a szomszéd” – mondja. A házak ugyanakkor papírvékonyak, az utcafontra szerinte csak a látszat kedvéért falaznak rá egy téglasort. Szerinte ez és az egyenruha is látszat-orientált gondolkodásmódot jelez. Az építőiparban tapasztalható slendriánság szerinte akár visszavezethető arra is, hogy a hetvenes évekig nagyon nagy szegénységben éltek az írek és megszokták az akkori komfortszintet. „Úgy gondolom, hogy nem a szaki a hibás, ha nincs igény a normális házakra. Jártam én olyan házban is, ami bárhol Európában megállná a helyét – mondjuk a tulajdonosok sokat utaznak és gazdagok”.

Hamarosan rátérünk Írország kellemes oldalára, de előtte még a hétköznapi élet apró bosszúságaként említi az ecetes csipszet, amit itt a bagettba téve fogyasztanak. Az viszont már kifejezetten zavarja, hogy nincs elég szemetes és pad a közterületeken; szerinte a parkokban utóbbi sokszor azért hiányzik, hogy ne szolgáljon részegek és hajléktalanok fekhelyéül, kukát pedig azért nem raknak ki, hogy a háztartási szemetet ne az önkormányzatnak kelljen elszállítania. „Ez a bizalmatlanságról szól, ezért a földön ücsörögnek a buszmegállókban vidéken.”

Alkotás Magditól 2.

Pro

Egy sor dologról viszont úgy gondolja, remekül működik Írországban: az intézmények jólszervezettsége szerinte vitathatatlan, továbbá elég egyszerű vállalkozást nyitni. Emellett azt is nagyszerűnek tartja, hogy minden adminisztrációs ügyet el lehet intézni a neten: „Ezután már előre sírok, ha tudom, hogy majd Magyarországon valamit el kell intéznem” – mondja. Illetve feltűnt neki, mennyivel egyszerűbben jönnek létre a szerződések Írországban, mint otthon. „Még él a gentleman's agreement szemlélet – érdekes, hogy ezen a téren töretlen a bizalom. Pedig a válság miatt egy csomó pénz benne maradt az építőiparban, az emberek pedig tartoznak egymásnak”.

Jobbnak tartja az ír egészségügy működését az otthoninál, és „emberségesebbek az itteni orvosok”. Az idősebb generáció kedvességét is kiemeli, ami szerinte abban is tetten érhető, hogy az autósok csak nagyon ritkán dudálnak, még olyankor sem igazán, ha egy gyalogos egyértelműen szabálytalankodik előttük. „Ég és föld az itteni és az otthoni vezetési stílus, nagyon türelmesek az írek. Ez szerintem nagyon tükrözi egy társadalom állapotát” – mondja.

Tetszik neki az is, hogy itt komolyan veszik az emberi élet fő eseményeit, amilyen a keresztelő, az első áldozás, az érettségi és a temetés. Tetszik neki, ahogy az írek a halottaikkal bánnak: „Tisztelik a halottakat. A temetéseken vidám történeteket mesélnek a halottról. A pap mellett a hozzátartozók is beszélnek, és élőzene is van” – mondja.

Magdi harmadik alkotása

A legfőbb különbségről faggatom az otthoni és az ír élete között, amire így válaszol: „A fő különbség, hogy itt is agyondolgozod magad, de itt legalább nyugalom van.”

Bár jelenleg idejének nagyobb részét inkább az iskola tölti ki. Otthon az Iparművészeti Egyetem kerámia szakán végzett; majd valamivel több, mint két évtizedes szünet után újra tanul: a korábban említett Community Arts nevű egyéves posztgraduális képzésre jár. Iskolába járását az ír állam támogatja, amire azért jogosult, mert két évnél többet dolgozott Írországban, ami után jár ez a fajta támogatás. A Centre for Creative Practices meg is hívta mint emigráns művészt, így áprilisban kiállításon láthatók majd a munkái Dublinban.

¤¤¤

Kedvencek:

Hely: Powerscourt Townhouse Center

Étel: hash brown, ami olyasmi mint a "mackó" nevű otthoni kaja: krumpli, tojás liszt

Étterem: Glendaloughban van egy nagy, szép étterem, a Heather Restaurant, ahol magyarok a konyhások, és a séf is nagyon jó fej. 

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Az év első szupervideója: egy úthibából fakadó kátyúban fürdőzik egy 21 éves ír srác, aki ezzel meg is csinálta magának a 15 perc hírnevet, az íreknek pedig a remek hangulatot az év első napjaira. A lyuk a dél-írországi Lismire mellett található egy hegyoldalban vezető úton. A kátyú majdnem másfél méter mély volt, úgyhogy éppen elegendő méretű egy frissítő dzsakuzizásra.

A Liam Keane nevű srác karácsony után pár nappal vezetett hazafelé, amikor észrevette, hogy víz bugyborékol ki a lyukból. Fürdőnadrágban beleugrott, miközben barátnője filmezte a "huncutságot" - ahogy az Irish Independent tegnapi számában fogalmaz. A videó megjelenése után a helyi önkormányzat 24 órán belül betömette a lyukat. Liam ezt azzal kommentálta, hogy tessék, ha valaki azt szeretné, hogy az ő kátyúját is ugyanilyen gyorsan betömjék, nem kell mást tennie, csak követni a példáját.

Itt az RTÉ tegnapi riportja az esetről.

Írtam két cikket a fő munkahelyemnek: az elsőnél az volt a feladat, hogy az EU-elnökség ürügyén derüljön ki, milyenek az írek; a második egy egyszerű turisztikai cikk Belfastról, ahol november elején voltunk.

Ez az első.

Ez a második.

Claire Morgan belfasti születésű művész alkotása a MAC-ban, Belfast új, menő kulturális központjában

Mivel zárják az írek az óévet? Mi mással, mint egy jó fürdőzéssel a tengerben. A képek 31-én délután, néhány órával ezelőtt készültek Dún Laoghaire-ben (utánanéztem: 9.7 fokos volt a víz). Mit is tehetnénk hozzá? A bátor fürdőző írekkel kívánok boldog új évet!

(Itt egyébként egész évben, hetente többször szívesen megmártóznak emberek. Főleg az idősebb generáció. Egyébként január elsején Dugortban, az Achill szigeten csapatosan fürdenek meg az emberek az Atlanti-óceánban az újév tiszteletére, állítólag Enda Kenny ír miniszterelnökkel az élen.)

Csodálatos termékre bukkantunk a városban dübörgő őrületes leárazáson: hármas csomagolású hipszter-boxer 5 euróért.

Fantasztikusan semmitmondó cikket közölt az Irish Independent december 21-i, azaz pénteki száma Bono karácsonyáról, Christmas a beautiful day for Bono as girls return címmel. Annyira igaz rá mindkét jelző (fantasztikus és semmitmondó), hogy szemlézem (a nyomtatott után felkerült az online kiadásba is, itt látható).

Az Irish Independent pénteki címlapja (Bono foga nem fekete, csak elkenődött a nyomdafesték)

A címlapon kezdődő cikk szerint "Bonóra, a büszke apára hektikus karácsony vár, miután a lányai, Jordan (23) és Eve (21) hazajöttek New Yorkból - ahol tanulnak - az ünnepekre." Ezután Bono elmondja az újságírónak, hogy nem is marad sok hely a Dalkey-ban található házukban.

Mindezekről akkor beszélgettek a cikkíróval, amikor a zenekar tagjai összegyűltek Principle Management nevű cégük karácsonyi partiján a H-Caféban, Dublinban (mondjuk a fotó és a cikk sem emlékezik meg Larry Mullen Jr.-ról, lehet, hogy ő nem vett részt az ünnepségen).

Bono kicsit dicsérgeti a lányait, főleg a színésznőnek készülő Eve-et, aki annak ellenére is hamar befejezte az egyetemet, hogy nyáron dolgozott - valószínűleg egy filmen. Aztán további családtagokról is szó esik, akikkel reméli, hogy szokás szerint el tud menni a Leopardstown lóversenyre karácsony másnapján. És az is kiderül, hogy idén a bátyja, Norman és annak a családja is átmennek hozzájuk, amitől még zajosabb lesz a ház. 

Itt pedig Bono két lánya

A cikk szépen leírja ezután, hogy mikor melyik híresember érkezett meg a partira; ebből a részből ezek a kedvenc mondataim: "The Edge, whose real name is Dave Evans, followed shortly afterwards. (...) Adam Clayton made a quiet entrance later in the afternoon, after the festivites kicked off." És ott volt Bono gyerekkori legjobb barátja, Guggi is.

Az is kiderült, hogy minden bizonnyal lesz új U2 lemez 2013-ban, Bono fiairól ellenben egy szó sem esik a cikkben. A legjobb pedig Edge télapós csomagolópapírja.

Mikulások Edge kezében

Az év legfontosabb ünnepére való tisztelettel karácsony előtt virágba borultak a fák Dublinban. Amik pedig netán nem virágoztak ki, azokat körbetekerték a lakók világító izzókkal. A házakba bebámulva azt az érdekességet is megfigyeltem, hogy míg Magyarországon a karácsonyfadíszítést legtöbben 24-re időzítik, Dublinban már úgy másfél hete ácsorognak az ablakokban a feldíszített fák - egységesen, az utcára néző legnagyobb ablakban.

A képeket pár nappal karácsony előtt csináltam a környékünkön, Dublin déli részén:

Ez az abszolút kedvencem, a koszorú-sálat kapott oroszlán

Ilyen szépen virágba borultak a fák a karácsony tiszteletére
December 20-án készült kép

Ugyancsak


Virágzó fa, kivilágított pálmafa, karácsonyi ajtódísz


A rend kedvéért van azért egy kis kopárság is

Kis késéssel itt a negyedéves összegzés.

Ami tetszik: hogy a hárfa egyszerre az ország és a Guinness sör szimbóluma (az egyik jobbra néz, a másik balra). A vicces az, hogy állítólag előbb volt a söré, azután az országé. Mennyivel szelídebb már egy ilyen címer, mint amin a vad oroszlánok, sasok, ló vagy harci fegyverek vannak. Ráadásul háfrával az utcán is egyszerűbben lehet parádézni, mint egy oroszlánnal – ahogy ez Dublinban időnként előfordul.

Ami nem tetszik: hogy nagyon későn kel fel a Nap, ellenben négy körül már le is megy. Ha borús az idő, akár már délután 3 után beköszönthet az éjszaka. Ha irodista lennék, nagyon nehezen viselném.

Ami tetszik: hogy miközben Európa fagyoskodik, itt, Dublinban eddig a leghidegebb a 4 fok volt. Vidéken persze voltak már fagyok, ezt nem akarom elhallgatni.

Ami tetszik: hogy karácsony előtt egy-két héttel a férfiak büszkén feszítenek karácsonyi pulóverekben. Olyanokban is, amik nagyon cikik, például hatalmas rénszarvasfejes vagy hóembermintás. Sőt, főleg olyanokban, és nem csak december 14-én, a Christmas Jumper Day-en, amikor a jótékonykodás jele a karácsonyi pulóver.

Ő nem személyes ismerősöm

Ami nem tetszik: ugyanez.

Ami tetszik: hogy itt bevett szokás sörrel főzni, ami főleg a Guinness, de lehet más is.

Ami nem tetszik: hogy a buszsofőröknek egyre kevésbé van fogalmuk a tarifáról. Előfordult, hogy odafelé az egyik sofőr mondott egy összeget, visszafelé a kollégája ennek a dupláját mondta.

Ami tetszik: hogy a pénztár előtti sorban az előtted álló maga elé enged, ha észreveszi, hogy neked alig van a kosaradban valami, az övé viszont tele van. Amikor először engedett maga elé egy idősebb néni, nagyon meglepődtem, és azt hittem, hogy egyedi eset. Aztán miután többször előfordult, rájöttem, hogy helyi szokás. Ma már én is gyakorlom.

Folyékony kenyérből szilárd kenyér

Ami nem tetszik: az iskolai egyenruhában fagyoskodó diáklányok az utcán. A többség még mindig nem hord harisnyát - amennyire ezt meg lehet állapítani -, pedig már csak ritkán van több 8-9 foknál.

Itt lehet megtekinteni az első két hónap összegzését.

Dublinban, a Rathgar Roadon található ez az egészen kicsi könyvesbolt + kávézó, melynek nyitvatartásában a szünnap a legérdekesebb.

A tavasziasan jó idő, pompás napsütés és kb. 8-10 fokos langymeleg után jött egy szép, nagy zivatar úgy két órája, és vele együtt ez a szivárvány a hátsó kertbe:

Itt az előző szivárvány, amikor még egy másik utcában laktunk.

Kedves utastársam figyelt föl erre az érdekességre: Dublin utcáin tilos egyszerre öt TIE fighterből álló csoporttal közlekedni bizonyos időszakokban. Ezeken kívül szabadon közlekedhetnek ezek az itt is ritkának mondható járművek ötös csoportokban. 

Csak este 7 és reggel 7 között közlekedhetnek ilyen csoportban Dublin utcáin TIE fighterek

Már majdnem negyed éve itt vagyunk, úgyhogy éppen időszerű volt, hogy megbetegedjek. És ha már megbetegszem, miért is ne lehetne valami egzotikus, soha nem látott betegség? És miért épp ne pár héttel a Savita-eset után, amikor az ember amúgy is parázik a váratlan, riasztó megbetegedésektől.

Egy szép reggelen úgy ébredtem, mintha előző este a város valamennyi Guinness-csapját kipróbáltam volna, majd felkelve mintha egy hánykolódó hajón kellett volna eljutnom az ajtóig. Pedig sem alkoholt nem fogyasztottam az előző napokban, sem hajón nem ültem, csak a szervezetem új, tréfás játéka jelentkezett. Egész nap kitartott a durva forgás, ha fel- és lenéztem enyhe hányinger kíséretében, úgyhogy miután egy kedves ismerős javasolt nekem egy orvost, azonnal bejelentkeztem hozzá. Aki történetesen magyar volt, és mint kiderült, a rengeteg kedves dublini ember közül az egyik legkedvesebb.

Egy zárójeles rész: a budapesti orvosokból idén nyár végén ábrándultam ki, amikor a kerületi sztk-ban 1. az urológus óriási tahóként viselkedett, amikor kiderült, hogy makkegészséges a vesém és vele együtt én is, és/ennélfogva rabolni merészeltem munkaidejében az ő drága idejét. Dühében kidobott a rendelőből, és még csak nem is köszönt. 2. Amikor egy héttel később a fül-orr gégészeten kimosták a fülemet és az orvos meg az asszisztense nagy egyetértésben röhögtek azon, milyen rettegve nyomom a tálkát a nyakamhoz (amibe kifolyt a víz), hogy még a nyoma is ottmaradt (gondolom nekik történetesen nem telt azzal a gyerekkoruk, hogy kb. havonta felszúrták a fülüket, mint nekem). Szóval kb. úgy röhögtek rajtam, mint amikor az állatkertben a seggét turkáló páviánra mutogatnak. Oké, tudom, milyen szörnyen alulfizetettek és közben mennyire sokat dolgoznak (és igen, tudom, hogy nem mindeki ilyen), de semmit sem segít ezen, ha a munkájuk tárgyán, azaz a kiszolgáltatott betegeken állnak ezért bosszút.

Nos ezek után az augusztusi élmények után óvatos udvariassággal közelítettem az itteni orvos felé (hiába hívják GP-nek*, mégiscsak magyar.), akiről viszont hamar kiderült, hogy semmiben sem hasonlít otthon frusztrálódó kollégáihoz.

Egyrészt nagyon kedves volt, másrészt nagyon alapos: kb. fél óráig vizsgált a vérnyomásomtól kezdve a szemreflexemen keresztül a fülemig. Aztán felírt három gyógyszert. A második meglepetés a gyógyszertárban ért, ahol a gyógyszerész szépen felbontotta a gyógyszeres dobozokat és kimért belőlük pontosan annyi tablettát, amennyi elő volt írva. Nulla pazarlás. Illetve jobbulást kívánt, és hozzátette, hogy vigyázzak magamra.

Két napra jobban is lettem, aztán egy napsütéses délelőttön jött a hányással kombinált, folyamatos forgásos roham. A részleteibe nem megyek bele, nem egészségügyi blog ez; érdekesebb, hogy ír ismerőseim tanácsa ellenére a legközelebb lévő St James kórház ügyeletére mentünk. Ekkor volt dél. Este hétkor távoztunk úgy, hogy addig csak egy nővér látott, aki megmérte a vérnyomásom és egy injekcióval vette elejét a további hányásoknak. Amíg várakoztunk – én fekve, mert csak úgy nem jött az émelygés és a forgás -, a váróban felvonult Dublin dzsankilakosságának egy szép keresztmetszete: megjelent az üvöltő, beállt nő, aki a haldokló húgát követelte (később kiderült, hogy nem haldokolt, csak borzalmas állapotban volt), majd a kapucnis, sálát az orráig behúzó fiatalember, aki felszólításra sem volt hajlandó levenni ezen öltözékeit  ill. a falat szétdönteni szándékozó, sűrű fuck-záport az orvosokra zúdító csávó.

Amikor hetedik órája várakoztunk a randomban felbukkanó és eltűnő dzsankik, egy vérző orrú férfi és pár bevándorló fiatal társaságában, a kijelzőn az újonnan érkezőket az a felirat fogadta, hogy 11 óra várakozással számolhatnak (hacsak persze nem szívrohammal vagy még durvább betegséggel érkeztek). Az egész helyzetet annyira emberalattinak éreztem, hogy hazamenekültünk. Esetünk tanulsága: soha ne menjetek a St James kórház ügyeletére!

Ezt azért is merem ilyen egyértelműen kijelenteni, mert a másnapi rendelésen a továbbra is nagyon szimpatikus magyar orvos azt mondta, hogy a St James a város kábítószerfogyasztóinak gyűjtőhelye, és  Dún Laoghaire-ben van egy olyan ügyelet, ahol nem kell sokat várakozni. A magyar doktor nemcsak ismét alaposan megvizsgált, de emlékezett kb. mindenre, amit néhány nappal korábban mondtam neki, és ami a legjobb: épeszű emberként kezelt, akinek lehetnek kérdései és arra lehet laikus számára is érthető válaszokat adni. Ill. javasolta, hogy vizsgáltassam ki magam a jövőben.

A végső nagy meglepetés tíz perccel később, a patikában ért, ahol a gyógyszerész a receptet nézegetve megkérdezte, hogy ez nekem lesz-e és milyen panaszokra írták fel, mert nagyon erősnek gondolja. Mondom, hogy hát van ez a vertigo (milyen érdekes összefüggés: a pont dublini U2 zenekar írt pont ezzel a címmel néhány éve slágert, rajtam meg pont itt jött ki. Mondjuk gondolom, ők nem a St James ügyeletére mennek, ha kitör rajtuk a vertigo.), mire ráncolni kezdte a homlokát, hogy nincs-e itt valami félreértés. Majd felemelte a telefont és tárcsázni kezdett: biztos ami biztos alapon felhívta az orvost! A gyógyszerész!! Miután tisztázták, hogy ez csak afféle biztonsági gyógyszer, ha a jövőben egy újabb rohamra kerülne sor, elnézést kért és szépen kimérte a megfelelő mennyiségű tablettát.

És ha még ez sem lett volna elég: az orvos körültekintésének és az otthon kiváltott EU-s egészségügyi kártyámnak köszönhetően mindössze 50 centet fizettem a gyógyszerért. Amúgy már jól vagyok, csak eldöntöttem, hogy soha többet nem ülök ringlispírre.

* A GP kábé az otthoni háziorvosnak felel meg. Általában 50-55 eurót kell fizetni minden látogatásért, szemben az otthoni ingyenes háziorvosi szolgálattal.

Voltam pár hete a Villagers dublini koncertjén, ami elég szuper volt, úgyhogy írtam róla egy kisebb beszámolót a quartnak. Itt van pár részlet, a teljes cikk kolléganőm még remekebb beszámolójával együtt Corkból itt.

A Dublin mellől származó Villagers debütáló albuma, a Becoming A Jackal 2010-ben jelent meg, és villámgyorsan az lemezeladási lista élére került Írországban. És ami az ír előadóknál ugyanolyan fontos, mint a hazai siker: az áttörés Nagy-Britanniában sem maradt el, a lemezt Mercury Prize-ra jelölték, és kórusban méltatta a BBC és a Guardian is. Úgyhogy nem csoda, ha két héttel a koncert előtt az összes jegy elkelt a Villagers dublini koncertjére. A helyszín a Wexford Street bulivonalának egyik állomása, a Whelan's klub. Hosszú sor ácsorgott az épület előtt a szemerkélő esőben, bent negyed 10-kor már mozdulni sem lehetett, negyedóra múlva pedig minden fakszni nélkül elkezdődik a koncert. (...)

Itt épp nagyon intenzív az énekes, pedig általában inkább nem az volt

Conor O'Brien szuggesztív hatású énekes, szimpatikus gyurmaarccal, kölyökszerű megjelenéssel, bubifrizurával, jobbára becsukott szemmel, minimális beszéddel és nagyon furcsa éneklési stílussal. Ez introvertált belső világról árulkodik; zavarba ejtően érzelmes, de nyugtalan is egyben, mint akit folyamatosan feszít valami. Szövegei néha álomszerűek, melankolikusak; máskor hátborzongató, sötét módon szólnak szerelemről, az emberi természet kellemetlen oldaláról vagy valami bizarr látomásról.(...)

Mivel Magyarországon nem ehhez vagyok szokva, feltűnt a páratlanul fantasztikus hangosítás, és mivel Magyarországon ehhez sem vagyok szokva, az is, hogy a közönség alig mozdult a másfél órás koncert során. Inkább a színházak passzívan figyelő közönsége ez, aki önmaga helyett csak a színpadra koncentrál tiszteletteljes érdeklődéssel. (...) A javarészt írekből álló közönség talán azt érezte, hogy ismét olyan zenekar született, ami később nagyon meghatározóvá válhat. Vagy egyszerűen csak emlékeztek még arra, amikor 2009-ben az egyik koncerten O'Brien csöndre intette a közönséget. Az angolszász sajtó általában 2013-ra várja a zenekar nagy áttörését, de nekem úgy tűnt, összességében már most nagyon egyben van a produkció.

Ez a poszt azért keletkezett, mert különböző kedves barátok nehezményezik, hogy a blogból nem tudnak meg semmit arról, hogy hol és hogyan töltjük hétköznapjainkat. Ezért itt a lakás érdekességeinek gyűjtése. Amúgy meglepődve tapasztaltuk, hogy minden dublini ismerős elismerően csettint a környék láttán, a lakásra pedig azt mondják, hogy tök oké, a hiányosságaira pedig azt, hogy általánosak. Viszont a kényelmi szolgáltatásokért tennünk kell.

Először is jóval kisebb, mint egy átlagos magyar lakás. Majdnem harmadakkora, mint amiben Budapesten laktunk.

Kilátás romatikus naplementében, távolban kupolával

Egy nagy, egybefüggő kétszintes házból szabták ki, majd utána különféle gombokat rejtettek el benne, amik a jolly jokernek számító elektromosságot hozzák működésbe. Még az egyetlen villanyradiátor a legegyszerűbb, mert azon két, könnyen megfejthető gomb van. Ellenben melegvíz csak akkor lesz, ha az ember előbb megtalálja a Melegvízért Felelős Főkapcsolót és lenyomja. Nos, ez beköltözésünk napján eltartott egy ideig, de végül csak megleltük a konyhai csap alatt (egy másik kapcsoló társaságában, ami viszont le volt ragasztva cellux-szal). Azóta kitapasztaltuk, hogy kb. húsz percig kell a bekapcsolás után várakozni, hogy annyi melegvíz legyen, amiből egy ember kényelmesen lezuhanyozhat.

A kapcsolómánia egyébként nem ismer határokat: a villanytűzhely is csak akkor működik, ha előbb bekapcsolom a falon lévő főkapcsolót. Ezért sokszor csodálkozom, hogy miért nem melegedik már végre az olaj, miért nem forr a teavíz. És persze minden konnektornak van egy-egy saját kapcsolója.

A hálószobában nincs fűtés. Ezért – oly sok itt élő emberhez hasonlóan – mi is vettünk egy hordozható elektromos hősugárzót, amit naponta többször bekapcsolunk. Minél tovább van bekapcsolva, annál jobban nő a számla nagysága miatt érzett szorongásunk...

...amit ide csak kéthavonta hoznak, és csak az említett jolly joker elektromosságot tartalmazza, mert ebben az országban - szerencsénkre - még csak most fontolgatják, hogy be kéne vezetni a vízdíjat.

A lakásban nincs mosógép, mert a ház közös mosógépe a hátsó kertben, egy kis sufniban található. A szomszédok felével már az első napon megismerkedtünk, miután nem tudtuk bekapcsolni (a kerti fészerben lévő mosógép főkapcsolója a lépcsőházban, egy kis szekrényében van elrejtve és pénzbedobással, majd lassú főkapcsolócsavarással működik), majd pedig három napig kivenni belőle a kimosott ruhákat. Ekkor a mosógépszerelővel is megismerkedtünk.

A trükkösen, közvetlenül a csap lapja alatt elrejtett melegvíz-főkapcsoló és leragasztott társa. Láthatóan nem éppen megkímélt állapotban

A főzőfülkét és a fürdőszobát kivéve az egész lakást türkizkék padlószőnyeg borítja, amiről az a benyomásom, hogy sosem lehet eléggé kitisztítani.

Noha ritkák az igazán kemény telek, de azért egy-két napra előfordulnak mínuszok, ami miatt nem olyan szuper, hogy csak a hálószobaablak készült duplaüvegből, a nappali-konyháé viszont szimpla üveg, viszont akkora, mint egy fél ping-pongasztal. Mostanáig nem volt ezzel semmi gond, most viszont, a 6-7 fokokban érezhető, ahogy diszkréten ereszti be a hideget. 

Tapasztalataink alapján a szigetelést ÁLTALÁBAN is elég nagyvonalúan kezelik az írek, akiknek legfőbb barátja a gipszkarton: nemcsak kifelé nincs szigetelve a ház, de befelé sem. Így a mellettünk, de főleg a fölöttünk lakók életének minden apró mozzanatát pontosan követni tudjuk. Ezért pl. tudjuk, hogy a fölső szomszédok rendszerint 8 körül szeretnek kelni, este 11 körül sokat mászkálnak a lakásban, egyikük szívesen énekelget napközben; az oldalsó szomszéd pedig néha horkol éjszakánként.

Na és persze örök nagy kedvencem, a külön, égetően meleg és jéghideg vizet szolgáltató csap-pár a konyhában és a fürdőszöbában. De erről korábban már elmélkedtem. 

Sok mindenért kárpótol viszont a pazar kilátás és a környék: bár csak az első emeleten lakunk, kilométerekre el lehet látni. Az ablakunkból a kéményeken kívül egyebek mellett látni lehet különböző énekesmadarakat, portyázó macskát, töméntelen mennyiségű felhőt, egy templom zöld kupoláját - aminek nálunk már csak a diszkrét, jóleső harangozása hallatszik esténként. És akkor itt vannak még a randalírozó sirályok, pedig legalább négy kilométerre van tőlünk a tengerpart.

A városrész amúgy mondjuk, hogy polgári (néha olyan menő autók állnak a házak előtt, amiket Magyarországon max csak átutazóban lehet látni), és nagyon közel van a belvároshoz, gyalog fél óra, bringával vagy busszal 15 perc. A szomszédok pedig (az említett mosógép-antré ellenére is) nagyon kedvesek.

Ismét olyan helyen túráztunk a Wicklow-hegységben, amit józanésszel nem közelítettem volna meg (kedves utastársam se). Vezetőnk előzetes tájékoztatójában az állt, hogy akinek nincs túrabakancsa és lábszárvédője, az ne jöjjön, és az intelem az első száz méter után teljesen jogosnak bizonyult. Soha nem voltam olyan meredeken emelkedő hegyen (mekk elek), ami majdnem a tetejéig vizenyős-mocsaras. És persze az út megint nem volt semennyire sem kitáblázva, ja és induláskor rögtön azzal kezdtük, hogy kövekről-kövekre szökellve átkeltünk egy nagyobbfajta patakon.

A mostani túrán a legnagyobb extraság a szív alakú tó volt (lásd fotó) illetve hogy a Tonelagee (819m) csúcs felé haladva elfogyott végre a mocsár belegyalogoltunk a felhőbe. A tempóról nem is ejtek szót, Michael, a túravezetőnk - aki egyébként szemlátomást nemcsak nekünk, hanem csoporttársainknak is kezd óriási példaképévé válni - megint olyan iramot diktált, amit nem mindenki bírt a majdnem 500 méteres szintkülönbségű terepen. Ezért a táv negyedénél aggodalmas arccal várta be a leszakadó néhány embert, majd szépen hazaküldte őket.

(Előbb fekete-fehér képek jönnek, utána színesebbé válik a táj.)

A szív alakú tó felülről. Innen mondjuk pont nem látszik a szív alak



Hangyász-sün-fűcsomó

Ez nem vízszennyeződés, hanem a hegyi patak haladása miatt képződött hab
Ezt a Glenmacnass nevű vízesést nem másztuk meg, ellenben átkeltünk a patakon, amiből később ez a vízesés lett



Tagolt tájban tízóraizó ember

A csúcson ennyit lehetett látni



(A képek továbbra is copyrightosak, akinek valamelyikre szüksége van, kérem, írjon a Facebookon!)

Arcokat belemagyarázni formákba sok ember kedvelt hobbija, de szerintem jelen esetben tagadhatatlan az összefüggés. Szemetes Dublin belvárosában, a Camden Road közelében:

Bár a fél város már külföldi, az írek pedig továbbra is tömegével vándorolnak el, Dublin mégis kedvesen gondoskodik arról, hogy az újonnan érkezők ne érezzék magukat magányosnak. Például különféle tevékenységekre szerveződő meet up-okkal a hegymászástól a főzésen keresztül az 50pluszos bringásokig. Mi a hegyeken csaknem futólépésben túrázó legkeményebb arcokhoz csatlakoztunk, és bár láttam, hogy van egy „New and not so new in Dublin” nevű meetup is, eddig nem jutott eszembe elmenni a találkáikra, noha new vagyok.

Aztán egy kedves magyar ismerős invitálására kíváncsiságból elmentem a minap - és őrületes tapasztalatra tettem szert. Az embert az a kép fogadja, hogy egy kocsmányi ember kedélyesen sörözget-dumcsizgat egy belvárosi kocsmában.

Ennek a képnek csak annyi köze van a poszt tartalmához, hogy szintén Dublinban található

Miután ismerősömmel beléptünk a new and not so new meetuposok közé, azonnal szóba elegyedtünk két inges, irodai kisugárzású figurával, aki közül az egyik görög volt, a másik román. Öt perc után ott termett egy nagydarab olasz, aki megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok, megmondtam, mire közölte, hogy a terem túloldalán van pár magyar lány. Oké, odamegyek a pár magyar lányhoz, és épp kezdenénk belemelegedni a társalgásba, mire ott terem a nagydarab olasz, és ránk szól, hogy ugyan, ne beszéljünk már magyarul. Mondjuk, oké, csak épp témában vagyunk, befejeznénk. Erre odatol közénk egy rokonszenves, ám nyakkal nemigen rendelkező dél-ír fiatalembert, akin látszik, hogy jó ember, de retteg a nőktől, és annyi derül ki róla, hogy valamilyen minisztériumban dolgozik.

Aztán odasodródik egy szerb figura, akinek éppen elkezdem intenzíven méltatni a belgrádi éjszakai életet és Belgrádot úgy általában, mire ismét ott terem a hatalmas olasz, és tréfásan közli, hogy túl sokat beszélek. Ezt már furcsállom, plusz ennek a beszélgetésnek is lőttek. Az olaszról kiderül, hogy nem ő a meetup vezetője, csak egy önjelölt rendezkedő - aki ezzel a szokásával módszeresen megszegi az íratlan játékszabályokat.

Egy idő után már úgy érzem magam, mint egy villámrandin (sosem voltam), főleg, miután rájövök, hogy az olasz csávó kényszeresen választja szét és alakítja újra a társalgó csoportokat. Nyilván pont olyankor, amikor az ember éppen elkezdene belemelegedni egy témába.

A másik gondom azokkal volt, akik összetévesztették a csoport céljait a „Singles in Dublin” meetuppal és egy gyors flört/one night stand reményében érkeztek egzotikus külföldieket felszedni. Főleg a jelenlévő írekről gyanítottam ezt (meg kicsit azért az olaszról is), akik közül az egyik fickó az volt ugye, akinek nem túl szerencsés módon kimaradt a nyaka; egy, aki mindenkinek belegyalogolt a személyes szférájába; és egy pattanásos börtönőr. Utóbbival legalább volt közös témánk, mert egyszer régebben csináltam egy nagyobbfajta börtönőrös cikket Hungariban, amiben arra próbáltam választ kapni, hogy miért jó börtönőrnek lenni. (Nem tudtam meg.)

Ám mivel úgy másfél óra után és az olasz újabb támadása előtt - három magyar lányhoz hasonlóan - úgy gondoltam, jobb, ha távozom, sosem fogom megtudni, hogy ITT miért jó börtönőrnek lenni. Valamint, hogy itt is szokás-e néha kicsit megpürézni a fogva-tartottakat.  

Szombaton ismét túráztunk a Wicklow-hegységben kedves kis túrabarátainkkal (azaz a Michael-féle szervezett hike keretében). A múltkori tévelygő dagonyázás után most a Tátrára emlékeztető köveken és már-már luxusnak tűnő pallókon másztuk meg a hegyet. A táj a 16 kilométer alatt őrült sokat változott: kezdtük egy kietlen holdbéli tájban, aztán jött a patakokkal szabdalt, mocsaras-lápos hegygerinc, majd a fenyves, végül a lombhullató erdő. Pedig mindössze 400 méter volt a szintkülönbség. Néha esett kicsit, de olyan lenyűgöző volt a táj, hogy kb. fel sem tűnt.

Este átjöttek a szomszédaink, egy francia-olasz, menő vizuális dolgokkal foglalkozó pár, akikkel egyebek mellett megtémáztuk, hogy Dublin ugyan kellemes hely, Írországban mégis a természet a sztár.

Az útvonal amúgy tökéletesen járható, szerintem télen is, de túrabakancs nélkül fagyban helyenként életveszélyes lehet: GLEN VISITOR'S CENTRE - MINER'S TRACK - DERRYBAWN FOREST - GLENDALOUGH HOTEL.

Ilyen pöpecül kiépített luxus-túraúton mentünk a lápon a hegygerincen



Itt álltunk meg ebédelni. Én belekalkuláltam, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat Bob vagy a Tuskó Lady


Kis giccs is jött a végére

Végezetül a Trónok harca kulisszái


(A képek továbbra is copyrightosak. Ha valakinek kellenek, legyen kedves, írjon a Facebookon.)

Ami egy kicsit csalódás volt, mert olykor elég diznilendes, de a múzeum technikai megoldásai és ötletessége helyenként lenyűgöző.

Egyéni érdeklődésből valószínűleg nem néztem volna meg, de mivel tudtam, hogy írni fogok róla egy hosszabb cikket az origóra, mégis megnéztem, és utólag végülis nem bánom. Itt van pár részlet a cikkből:

Annak ellenére, hogy Belfastban a katasztrófa után még hosszú évtizedekig tabutémának számított az itteni Harland and Wolff hajógyárban épített tragikus sorsú óceánjáró, most éppen a Titanic vált a belfasti turizmus egyik zászlóshajójává. Nincs is kétség afelől, hogy 2012-ben az új évezred eddigi legjobb évét fogja zárni az észak-ír város: a Titanic-központ márciusi megnyitásával elhelyezte magát a világ turisztikai térképén. A közelmúlt évtizedeiben inkább csak a protestánsok és katolikusok összecsapásairól, valamint az IRA-ról ismert város újradefiniálta magát a hajó emlékével és pusztulásának századik évfordulójával.

A Titanic-láz az egész Belfastra átterjedt, és szemlátomást mindenki igyekszik kivenni a részét belőle: a turisztikai hivatal Titanic-gyalogtúrát kínál, a piacon Titanic-hamburger, Titanic-póló, de még Titanic-falvédő is kapható, a hajók Titanic-városnézésre invitálnak, a szuvenírboltok tömve vannak Titanic-csecsebecsékkel. Mindent átható motívummá vált a kanadai partok közelében, majdnem négyezer méteres mélységben pihenő hajó.

Mindezek miatt kisebb ellenérzéssel indultam az amúgy lenyűgöző épület felé, melynek terveit a londoni CivicArts és a belfasti Todd Architects építésziroda közösen jegyzi. Az építészek magabiztossága az általuk létrehozott épülethez hasonlóan lenyűgöző: az átadás után kijelentették, hogy új építészeti ikont hoztak létre, amely magában foglalja a hajógyár, a hajó, a víz kristályainak, a jégnek és a White Star Line brit hajózási társaságnak a logóját is. Az épület formáját elmondásuk szerint a Titanic inspirálta, és állítólag a magassága is pontosan megegyezik a hajóéval. A belső térkialakításban is többször visszaköszönnek a hajó formái. A helyszínválasztás tudatos: néhány méterre vagyunk a Titanic és testvére, az Olimpic nevű óceánjárók sólyájától (hajótalpfa).

Igazán szomorú hangulata csak az 1912. április 14-i süllyedés körülményeit bemutató teremnek van, ahol a tragédiát filmekkel és hangokkal szimulálják. Itt elcsendesednek a látogatók, van, aki egy könnycseppet is elmorzsol. A süllyedést is elképesztően modern eszközökkel ábrázolják, ám mégis szándékosnak tűnik a visszafogottság. Nem sokkal később az is kiderül, hogy a tárlaton időről időre felbukkanó utasok - például a hajó tervezőmérnöke vagy Amerika egyik leggazdagabb embere, John Jacob Astor - túlélték-e a katasztrófát, amikor száz évvel ezelőtt a hajó április 15-én 2:20-kor elsüllyedt.

Az ember lába alatt elsiklik a hajóroncs

A múzeumlátogatók számára viszont még hátravan a hajó utóélete és egy fantasztikus audiovizuális élmény: néhány teremmel odébb egy átlátszó üveglapra lép az ember, mintha egy tengerfeneket vizsgáló búvárrobotban ülne, a talpa alatt pedig felbukkan a hajóroncs. (A hajó megtalálását Robert Ballard 1985-ben jelentette be, azóta folyik a töprengés, mit kezdjenek vele.)

A teljes cikk a tanulságokkal együtt itt.
(A fotók továbbra is copyright-osak)

Az első hónap összefoglalása után máris itt a második hónap vége Írországban.

Ami tetszik: hogy az ablakunkból napi rendszerességgel lehet sirályokat látni. A lakás bármely pontjáról hallani is.

Ami nem tetszik: a slendriánul elhelyezett utcanévtáblák. Egy csomó sarokról egyszerűen hiányoznak.

Ami tetszik: hogy az emberek komolyan veszik a láttatni-elvet. Sokan nemcsak bringázni, hanem kocogni is a láthatósági mellényekben mennek. A technózöld színű fényvisszaverő mellényekhez, szalagokhoz, futódresszekhez, bringásdzsekikez fűződő vonzódásuk nem ismer határokat, ezért az utcaképből sosem hiányozhat egy technózöldben mozgó ember.

Ami nem tetszik: hogy a fél UCD (a legnagyobb egyetem) melegítőgatyában jár az egyetemre. Ettől teljesen kész vagyok.

Ami tetszik: remek (főleg brit és ír) rockzene mindenütt, ahol megfordulhat az ember, a kocsmáktól kezdve a ruhaüzleteken (!) át a Mekin keresztül az IKEÁ-ig.

Ami nem tetszik: a jéghideg és a kézleforrázó csapok. Én ezt egyszerűen nem értem: 90 évvel a brit uralom megszűnése után minek kell még mindig ragaszkodni ehhez a totálisan értelmetlen szokáshoz???

Női vécé mosdója. Köszönjük a figyelmeztetést, de akkor minek van a melegvizes csap?

Ami tetszik: hogy az utcai átkelést nem a közlekedési lámpa diktálja, hanem a józan belátás, akárcsak Magyarországon. Az emberek nem ácsorognak behódolóan a járdán, csak azért, mert pirosat mutat a lámpa, ha nincs autó közel s távol. (Ilyen jelenetet többször láttam Berlinben akár hétfő hajnali 2-kor is.)

Ami nem tetszik: hogy papírból vannak a falak. Az hagyján, hogy a szomszéd ébredéséről és napi mozgásáról hajszálpontos infóim vannak, a baj az, hogy a hideg ellen sem védenek rendesen.

Ami tetszik: hogy a sütik mellett szériatartozék a fantasztikus ír tejből készült csodálatos tejszínhab. Megunhatatlan!

Ami tetszik is meg nem is: az ún. nagyvárosi dimenziók hiánya. Dublinban nem burjánzanak az urbánus kultúrák, sokkal kevesebb a graffiti és a tréfásan befestett utcakő mint sok európai fővárosban; nincsenek a szűkösségből fakadó kreatív térkihasználások stb. stb. Ugyanakkor jót is tesz a városnak ez a provinciális jelleg, kevesebb a szemét, és az embereken nincs rajta a nagyvárosi stressz. Nem emlékszem, hol találkoztam utoljára ennyire sok ennyire kedves emberrel, mint itt. És ez valahogy őszintébb kedvességnek tűnik, mint az Egyesült Államokban.

Azért van itt is utcai művészet

Amíg Írországba nem költöztünk, meg sem fordult a fejemben, hogy lehet lápon/mocsárban túrázni. Egy hete a Wicklow-hegységben viszont bebizonyosodott, hogy márpedig lehet.

A következők kellenek hozzá:
- valódi fittség
- jó egyensúlyérzék
- extraszuper, vízálló túrabakancs
- lábszárvédő vízlepergető anyagból

A technika a következő: elindul az ember a fákat egyáltalán nem tartalmazó hegyre és ahogy halad fölfelé, azt tapasztalja, hogy egyre lazul a talaj(szerkezet). Ezért innentől kezdve a túra körülbelül négyötödét fűcsomókról fűcsomókra ugrálva teszi meg, miközben ügyel arra, hogy ugrás közben ne sodorja el a szél. Néha persze elvéti az ugrást, ilyenkor kicsit belesüpped a sáros vízbe, és lábszárközépig saras lesz. Ezt letörli egy fűcsomóban és folytatja tovább a fűcsomóról fűcsomóra ugrálást. A nagyon elvétve szembejövő túrázókkal megbeszéli a túrázás nehézségeit, és megtanulja a bog (mocsár) szót, amit mindenki legalább húszszor említ az átlag háromperces beszélgetések során.

Mivel tök kopasz az összes hegy, csak nehezen tudja megbecsülni a távolságokat, ezért gyakran meglepődik, hogy milyen sokat ment már, és még mindig nem tart sehol. Olyankor nagyon örül, amikor találkozik egy kis fagyott földdel, illetve annak is örül, hogy a lápos földben nem élnek békák; attól pedig titokban egész idő alatt retteg, hogy elered az eső. Amikor pedig már iszonyatosan elege lesz az egészből, lemegy a hegyről, és leszarja, hogy nem érte el a második kitűzött csúcsot.

Miután lejöttünk a hegyről, egy hatgyermekes ír családapa vett fel minket (először stoppoltunk Írországban, és bár szkeptikusak voltunk, kb. 17 km túrázás után ez tűnt a legésszerűbbnek), és vitt vissza a 65-ös busz végállomásához Blessingtonba. Bónuszként megtudtuk tőle, hogy néhányan el szoktak tévedni ezen a hegyen, akiket rendszerint helikopterekkel hoznak le.

(Mi egyébként Lackenből indultunk föl a hegyekbe és oda is tértünk vissza. Két hegy simán belefér egy napba: az első, a Sorrel Hill 600-as, a második, a mögötte lévő csúcs 800-as.)

Lacken környékén persze még nyoma sincs a lápnak, a szokásos kék-zöld idill viszont megtévesztő


Ahogy halad egyre feljebb az ember, egyre több a víz

Útjelzőtáblák és ösvények egy idő után nincsenek, a kövek viszont készségesen megmutatják a helyes útirányt, ha nem tudjuk, merre kell menni

Nehéz megbecsülni a távolságokat olyan tájban, ahol csak fű és moha nő

Néha a láp óriás-pocsolyákká szélesedik...

... amibe ha belelép az ember, egy nagyobbfajta fűcsomóban szépen letörölheti a sáros bakancsát


Nem sok túracimborával találkoztunk, összesen három párral, ebből kettő azzal kezdte, hogy "what a lovely day'". Ez igaz is, hiszen szinte egész októberben esett az eső, itt viszont úgy sütött a nap, hogy kicsit le is égett az arcom

Aztán amikor elegünk lesz a fűcsomóról fűcsomóra ugrálásból, egyszerűen menjünk le a hegyről és térjünk vissza a civilizációba

Erika gasztroblogjára véletlenül figyeltem föl, és egyből szimpatikus lett. Írtam neki, majd kisebb levelezgetés után elhívott hozzájuk, ahol kislányával és kutyájukkal és egy csodás, háromfogásos ebéddel várt. Az ő története nyitja az Írországban élő magyarok sorozatát.

Erika blogol

Hoffmann Erika 2005-ben, a jogi egyetem elvégzése után érkezett Dublinba, főleg angoltanulási szándékkal. Bár nem akart örökre itt maradni, hosszabb-rövidebb megszakításokkal azóta mégis itt él. Amikor négy évvel ezelőtt megismerte Johnt, későbbi férjét, eldőlt, hogy hosszútávra fog berendezkedni Dublinban.

Mindezt kellemes, kertvárosi lakásuk világos konyhájában meséli, ahol húszhónapos kislánya, Abigél és Klára kutya kísérik figyelemmel – és néha alakítják - a koradélután történéseit. Mindketten tudnak magyarul és angolul is, és egymást is remekül megértik.

Erika már itt-tartózkodása elején lemondott arról, hogy jogászként helyezkedjen el, mivel Írországban a magyartól teljesen eltérő angolszász jogrendszer van gyakorlatban. Így főleg vendéglátással kapcsolatos munkákat vállalt, de végzett jogi asszisztens jellegű munkát is egy hiteligénylő cégnél. Az ottani állása az Írországot is erősen megtépázó 2008-as válsággal szűnt meg. Ezután főleg időszakos munkái voltak – ami valamennyire talán összefügg azzal a ténnyel, hogy 2008-tól kezdve az írek alacsonyabb presztízsű munkákat is elvállalnak, olyanokat, amiket korábban főleg csak a bevándorlók végeztek: „Most már az írek is dolgoznak olyan helyeken, ahol korábban soha. Például a Mc Donald’s-ban” - mondja. A munkaerőpiac aktuális helyzete mondjuk őt most nem érinti annyira, mivel kislányával otthon van.

Abigél az ételfotózás egyik eszközével - háttérben a többi eszköz

A blogok

Közben a konyhából áthozza az első fogást, a fokhagymás sütötökkrém-levest, amit pompás ír kenyérrel tálal. A csodás leves receptje megtalálható blogján, a dublinfelettazeg-en. Főzési szenvedélye és mint mondja, általános közlésvágya inspirálja a blogot, de csak hobbiként tekint rá. 2010 áprilisában, közvetlen kislánya születése előtt kezdte el írni, és nem is kimondottan gasztroblogként, hanem általános életmód-blogként indult: „Az itteni életemről akartam írni, akkoriban még nagyobb hangsúly volt az ételek történetén” – mondja. Az utóbbi egy évben egyre erősödött, majd mára elsődlegessé vált a gasztroblog-jelleg.

Másik blogjára, a cookingliszt.blogspot.com-ra angolul írja a recepteket, a többjelentésű cím pedig férje leleménye. A recepteket a nemzetközi konyha inspirálja, ritkán készít és posztol kifejezetten magyar ételeket. Ennek részben az az oka, hogy bár van egy magyar kisközért Dublinban, nem könnyű hozzájutni minden magyar alapanyaghoz; másrész mivel Írországban kezdett el igazán főzni, az itt kapható hozzávalókat szokta meg. Dublinban a magyar üzlet mellett rengeteg lengyel üzlet van, ahol biztosan talál például tejfölt. Készített persze már dublini konyhájában magyar ételeket: gulyást és túrógombócot, a férje pedig nagyon szereti a magyar borokat.

Fő inspirációs forrása a tastespotting nevű gyűjtő-site. Saját blogjaira heti 2-4 alkalommal posztol, és mivel kislányával otthon van, minden nap főz. Ami jól sikerül, azt lefotózza és a végeredmény hamarosan valamelyik blogján lesz látható.

Hobbijának nyomai a lakás több pontján is fellelhetők, mivel egyre lelkesebben gyűjti a főzéssel kapcsolatos tárgyakat. Amikor otthon van, az Ecserin keresgél, az ételfotókhoz hátteret budapesti textilboltokból gyűjt be és a netről rendel tapétamintákat. De reptetett már színesre festett deszkákat Budapestről Dublinba, amik aztán egy-egy ételhez rendelve találták meg a helyüket. Az egyetlen dolog, amit ír konyhájából hiányol, az a friss, zamatos gyümölcs: míg Magyarország tavasztól őszig bővelkedik benne, Írország évszaktól függetlenül híján van; az itteni klíma ugyanis szinte csak a krumplinak kedvez.

Különböző darabok háttérnek

Ami viszont bőven és kiváló minőségben megtalálható Írországban, az a hal, a marha és a bárány. „Aki szereti a halat, annak nagyon jó dolga van itt” – magyarázza Erika. A közeli Howth-ban például frissen fogott halat lehet vásárolni, amúgy pedig sok lazacfarm működik az ír partok mentén. Erika a blogjára kirakta a tudatos halfogyasztók kék színű logóját, ami garantálja, hogy a halat környezetbarát módon halászták. (további infó a MSC - Marine Stewardship Council - oldalán és itt. Egy ilyen, barátságosan kifogott lazacot a tányérunkon látunk viszont a második fogás részeként: egy Fish Pie érkezik, lazacból és füstölt coley halból készült halas pite.

Halas pite

A halon és a húsféléken kívül Erika nagyon kedveli az itteni kenyereket, a soda breadet, aminek ezer fajtája létezik, de általánosságban elmondható, hogy fehér liszt helyett/mellett teljes kiőrlésű lisztet tartalmaz és nem élesztővel, hanem szódabikarbónával készítik (ezért nem olyan tömör az állaga, mint a német teljes kiőrlésű kenyereké). Az ír vajról pedig – teljes joggal – csak szuperlatívuszokban lehet beszélni - így teszi Erika is.

Míg eszünk és társalgunk, beszalad Klári-kutya, Abigél pedig felpróbálja az oldaltáskámat, amiben büszkén vigyorog felénk. Megérkezik a desszert is: almás-fekete áfonyás pohárkrém.

Almás-áfonyás pohárkrém

Írország és az írek

Rátérünk az országváltással kapcsolatos témákra. Az ír időjárást volt a legnehezebb megszoknia, mivel itt sosincs igazán meleg, esőből viszont egyáltalán nincs hiány. A helyi tömegközlekedést – ami leginkább az emeletes buszokat jelenti – elég kiszámíthatatlannak tartja, de legalább bababarát a szolgáltatás, simán fel lehet pattanni babakocsival a buszokra. „Végül is a megszokás egy folyamat, eleinte mindent az otthonihoz hasonlítasz, aztán egy idő után ez elmúlik” - mondja.

Megkerülhetetlen téma a hétköznapi és mentalitásbeli különbségek: „Az ír emberek, főleg az idősebbek, nagyon kedvesek: nem panaszkodnak és nem politizálnak. Nagyon pozitívak, itt nem lesz könnyen depressziós az ember.” Amikor otthon van Magyarországon, sokszor fél bemenni egy boltba mondjuk becserélni egy ruhát „mert attól tartok, hogy leharapják a fejemet”.

Amiben viszont Budapest szerinte túlszárnyalja Dublint, az kulturális sokszínűsége. Nemcsak gyerekprogramból talál többet Budapesten, a kulturális élet szinte valamennyi területét pezsgőbbnek látja. Dublinban viszont többet olvasnak az emberek. Ő pedig egy csomó olyan könyvet meg szokott itt venni, amit le sem fordítanak magyarra vagy ha igen, rosszul. Két könyvet említ példaként: Betty Smith: A tree grows in Brooklyn és Jonathan Franzen: Szabadság című regénye (utóbbi le van fordítva, de korábbi munkái nincsenek). „Az ír kortárs írók műveit sem igen fordítják: például Colm Toíbín, aki baromi jól ír, olyan témákról, amik szerintem  a magyarokat is érdekelnék.”

És milyen hatással volt rá hét év Írország? Saját bevallása szerint mostanra már levetkőzte a magyar pesszimizmust, de azért néha még tetten éri magán nyomait: „Sokat fejlődtem, de még mindig vannak olyan dolgok, amikben elsőre a negatívumot látom. De aztán próbálom annak is a jó oldalát nézni; ne vesszen el egy nap sem.”  

¤¤¤

Kedvenc

étterme Dublinban: Clontarf-ban (Dublin északi része, Dublin 3) található Kinara pakisztáni étterem és a Yamamori Sushi, Yamamori Noodles japán éttermek.

ír étel: Seafood chowder (friss tengeri halakból álló, zöldséges halleves)

ír sör: régen Guinness, mióta easy-rider lettem: cider.

dublini hely, ahova jó beülni: Market Bar, ahol enni, inni is lehet vagy The Stags Head. De meghittebb beszélgetésekhez egyik pub sem ideális a nagy ricsaj miatt.

ír tulajdonság: derűs, optimista, hanyag (úgy mint nem percízek általánosságban)

park piknikezéshez: St. Anne's Park, Raheny-Clontarf (dublin északi része), már ha az időjárás engedi.

múzeum: National Museum of Ireland

ír ember: Colm Toíbín író (még él!)

És a város azon pontja, ahol szerinte a legtöbbet lehet megtudni az írekről: bármelyik pub :)

¤¤¤

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Ezek a képek tegnap, halloween éjszakáján valamint előtte egy-két nappal készültek. Őrületes felhajtás volt, olyan 7-10 között folyamatosan pukkantgatták a petárdákat és a tűzijátékokat, teljesen, mint nálunk szilveszterkor. Rögtön érthetővé válik a halloweeni őrjöngés, ha figyelembe veszi az ember, hogy a halloween eléggé biztosan kelta eredetű ünnep - ilymódon kiválóan alkalmas az ír identitás erősítésére. (A halloweenről írtam egy hosszabb cikket az origóra, itt.)

Tegnap este egy ír srác azt mesélte, hogy itt a szilveszter fel sem ér a halloweennal, és hogy tegnap 7-10 között azért voltak néhány másodperces szünetek a durrogtatások között, mert az emberek a válság miatt most már kevesebb petárdát és tűzijátékot vesznek. Gyerekkorában állítólag egész este szünet nélkül ment a petárdázás a környékükön.

A képek többsége itt készült a környékünkön, Dublin 6-ban, a többi belvárosi. Elég vicces napokon át ilyen környezetben jönni-menni.

A gyerekek olyan 9 körül befejezték a házról-házra járós csokigyűjtést. Itt a felnőttek láthatók, amint éjfél körül egy bankautomatánál állnak sorban tuti outfitekben

Hogyan ne zárjuk múzeumba régészeti leleteinket (megmentve ugyan őket az enyészettől, de csak egy szűk, érdeklődő közönség számára hozzáférhetővé téve) és mutassuk meg lehetőleg minél több embernek? Hát úgy, hogy helyezzük őket a járókelők lába elé, de lehetőleg csak annyira kiemelve, hogy ne essenek benne hasra. Több ilyet lehet látni Dublin utcáin, különösen a viking-középkori városrészben, a Dublinia környékén.

Miután legnagyobb bánatomra a hétvégén nem jutottam el a Django Django teltházas koncertjére, hirtelen nagyon elkezdett hiányozni a rokkolás. Úgyhogy eléggé megörültem, hogy a tőlünk pár kilométerre tevékenykedő Villagers-nek is lesz hamarosan koncertje. Ám örömöm csak addig a pillanatig tartott, amíg észre nem vettem, hogy az ő dublini koncertjük is SOLD OUT, a belfasti viszont még nem az. Belfastba pedig úgyis akartunk menni.
(Aki nem szeret zenét hallgatni, fogja fel nyelvleckeként.)

Nem fogok spoilerezni, de ennek a bejegyzésnek az lesz a tanulsága, hogy ne adjuk oda charity shoposoknak megőrzésre a frissen vásárolt termékekkel megpakolt hatalmas szatyrunkat, amíg mi körülnézünk az üzletben.

Miután a múlt héten lett végre lakásunk, hamar kiderült, hogy egy csomó minden hiányzik belőle. És mivel low budgetben toljuk, a lakásból az első utam egyenesen vezetett a város túlsó felén lévő IKEÁ-ba. Kb. 50 perc buszozás, 25 perc ebédelés (egyáltalán nem olyan elviselhetetlenül lakossági itt az IKEA-menza, mint Budapesten) és 2 órán át tartó alapos árösszehasonlítgatás után végül egy kék óriás-bevásárlószatyrot tömtem tele kispárnákkal, rájuk való huzatokkal, ruhafogasokkal, szobanövénnyel, szemeteskukával, szalvétával, levesestálakkal, kis kéztörlővel, pirított hagymával, lazackrémmel és fűszernövény-magvakkal.

Ezt a képet csórtam, de azt hiszem, pont nekem szól a rajta látható hölgy üzenete. Innen

Mintegy 50 perc hazabuszozás után leszálltam a közelünkben lévő megállónál, ami épp egy charity-shop előtt található. Sajnálatos módon. Itt ugyanis pont valami féláras vagy még annál is durvább akció volt, ezért tolongtak bent az emberek, engem pedig a kirakatból megszólított egy nagyobbfajta áttetsző keverőedény. Így hát bementem.

„Could you reserve my bag please?” – kérdeztem az eladót, aki kollégájához, egy magas fekete fiatalemberhez irányított. Hálálkodva szabadultam meg nehéz kék szatyromtól, majd szemügyre vettem a keverőedényt. Továbbá a könyveket, a női cipőket és táskákat. Mivel nem találtam semmi érdekeset, végül csak az egyeurós keverőedénnyel indultam el a pénztárhoz.

Mondom a főnökforma pénztárosnak, és akkor még kérném a félretett szatyromat is. A pénztáros ismét csak a raktárba irányított, ahol óriási nyüzsgés volt: az alsó szinten fekete hölgyek főzőcskéztek és falatoztak egy konyhában, a felső szinten a magas fekete férfi pakolászott egy másik főnökforma, idősebb fehér fickóval együtt. Mondom: kérném akkor a kék táskát. Fehér figura: Ja, a bőröndöt? Hol is van? A feka fickó erre felemel egy kék bőröndöt. Mondom: Nem az, az enyém ilyen ikeás cuccokkal teli kék szatyor. Mire a fehér meg a fekete figura tanácstalanul egymásra bámul, aztán a teremre, a fehér pedig felemel az enyémre megszólalásig hasonlító üres kék szatyrot. Optimizmusom ekkor még nem hagyott el, mondom, na, pont ilyen az enyém is. Mire a fehér faszi: Ez az öné, de a tartalmát már kitettük a boltba.

Na, erre mondtam pár shitet, és emeltebb hangon megjegyeztem, hogy de hát ebben minden vadonatúj volt és én csak annyit kértem, hogy őrizzék meg, míg körülnézek. Ekkor esett le ugyanis, hogy ezek az emberek azt hitték, hogy csak azért utaztam ki a város túlsó végében lévő IKEÁ-ba és vásároltam tele egy hatalmas bevásárlószatyrot, hogy utána azt jószívű módon, karitatív jelleggel itt hagyjam náluk.

A következő egy percben a feka kolléga és én körbe-körbe rohangáltunk az üzletben, miközben én aggodalmaskodtam, ő pedig erre reagálva azt ismételgette jamaicai akcentussal, hogy „don’t panic”. És igyekeztünk emlékezetből összeszedni mindent. (Elképesztő, hogy percek alatt beáraztak mindent, és – újabb otthoni árösszehasonlítást végezve – érdekes tanulság volt, hogy párszor az ikeás ár fölé lőttek, de sokszor inkább alá. A vadiúj 5 eurós párnahuzatot pl. simán eladták volna egyért, pedig nem is csúnya.) Miután befejeztük a föl-le rohangálást – amibe egy egyenruhás iskoláslány is bekapcsolódott - a fehér figura öntudatosan kijelentette, hogy pengeéles memóriájának köszönhetően ő bizony minden behozott tárgyra emlékszik. Úgyhogy nincs több cuccom az üzletben.

Az utólagos mérleg szerint valóban csak egy fürdőszobai törölköző, az előre pirított hagyma és egy csomag türkizkék szalvéta maradt ott. De nézzük a pozitív oldalát: lett egy fantasztikus, átlátszó, műanyag, Made in UK feliratú, egyeurós keverőedényem.

Az első rész után itt vannak a dublini botanikus kertben készült további képek (néhány növény is látható a több tízezer fajból, amit itt bemutatnak - közülük 400 ritka vagy veszélyeztetett). A belépés az 1795-ben alapított gigantikus kertbe ingyenes, amit vasárnaponként 12-kor és fél 3-kor ingyenes vezetéssel fejelnek meg. A legjobbak az üvegházak, de egyszerű sétálgatásra is kiváló helyszín. Az ingyenességet ugyanakkor ügyesen kompenzálja a kert étterme, ahol lehetetlen ellenállni a szuper sütiknek és falatkáknak.

A botanikus kert is hozza a szokásos ír zöld-kéket


Enteriőrbe illő lámpa


Növényben állat

A pálmaház távolról

És bentről Mr Kalappal

Wittgensteinre külön tábla emlékezik, mert sokat ücsörgött a pálmák alatt 48-49 telén

Szimbiózis 1.

Szimbiózis 2.

Nem tudom, az itt élők közül ki hogy van vele, de én már alig várom, hogy vége legyen a halloween-őrületnek és felváltsa a karácsonyi giccsparádé. Elég unalmas mindenhol műpókhálóba, műpókba, műszellembe, műrémbe, műcsontvázba és műgusztustalanságokba botlani. Pár napja kedves útitársammal beültünk a Grafton streetre, a szuper Bewley's kávéházba és a hátam mögött épp egy elképesztő rémes, karjait lengető figurát erősített fel az alkalmazott, aminek az orra rendre a vállamat kopogtatta, mialatt a pultot éppen nagy igyekezettel - de viszonylag kis szerencsével - próbálták hárman bevonni egy óriási műpókhálóval. Tegnap utastársam látogatóban lévő családjával olyan étteremben ettünk, ahol a csillárok voltak bevonva műtakonyszerű pókhálóval, amit egy-egy kaszáspók díszített. De nem csak a vendéglátósok, senki nem akar mer kimaradni a halloween-őrületből, aminek eredményeképp szó szerint egész Dublint bevonta a pókháló és a sok rémisztő műanyag giccs. Értem én, hogy fontosak az ünnep kelta gyökerei, plusz az egész angolszász világ rá van kattanva a halloweenra, de Dublin most emiatt pont úgy néz ki, mint a rémbarlang a vidámparkban. Illetve már csak az érdekelne, hogy a kisgyerekek lelkivilágára mindez hogyan hat.

Az egyik belvárosi gyógyszertár patkányokkal, hollóval és szőnyegként használt műpókhálóval készül az ünnepre

Amikor kilenc napra Braybe költöztünk, még nem tudtuk, hogy egy olyan ír-expolitikus lesz a szállásadónk, aki már 1975-ben átlátott a magyar államszocializmuson.

Tegnapelőtt beköltöztünk végleges dublini lakásunkba, amivel véget ért átmeneti időszakunk Bray-ben. A Bray-i átmeneti szállásra leginkább a munkásszálló-fogadó kifejezés illik, és amiről kedves itteni magyarok hathatós közbenjárásával szereztünk tudomást.

A jobb napokat látott sötétpink szőnyegű és világospink falú szobánk (lásd fotó) közvetlen a kocsmaajtó fölött volt, így az ajtócsapódásoknak köszönhetően végig pontos információakkal rendelkeztünk a vendégforgalomról. A folyosón a mienken kívül még úgy 5 szoba volt, ahol magyar szobafestők és egy állítólag őrült ír rendszergazda lakott. Őt szerencsére sosem láttuk, csak azt hallottuk, amikor egyik éjjel elkapja az őrület: ekkor hangosan bazmegelt és járkált fel-alá. A ház amúgy egyfolytában beazonosíthatatlan hangokat adott ki a halk morajlástól a csermelycsobogáson át egészen az égdörgésre megtévesztésig hasonlító hangig.

Háromféle pink árnyalat, színes, de természetesen pinket is tartalmazó függönnyel

De a körülmények mellett még érdekesebb volt hetven feletti szállásadónk – a vendégfogadós - története (minden itt látható infót a megismerkedésünk utáni 15 percben osztott meg velünk egy lendülettel): A hetvenes években szocialista színekben vitézkedett, de egy idő után belső ellenzékivé vált, mígnem 82-ben kirúgták a pártból – amit nem is bánt. Kiábrándultsága mellett akkoriban vált úgyis aktuálissá, hogy átvegye a 30-as évek óta a családja által üzemeltetett kocsmát, és a negyvenes években ráépített fogadót. Úgyhogy tanított (valamit - ez nem derült ki), majd elkezdte a vendéglősbizniszt.

De előtte 75-ben még járt egy kedves ír politikusokból álló küldöttséggel Magyarországon, hogy saját szemmel győződhessenek meg a szocializmus virágzásáról. El volt ragadtatva az utcák tisztaságától, tetszett neki a város, a szépen gondozott virágágyások, a gulás; viszont nem hagyta magát elkábítani mindettől; leleplezett egy valódi csalárdságot!

Kísérőjüktől, egy magyar funkcionáriustól elszakadva ugyanis magánakcióba kezdett és találomra benyitott egy panelházba, ahol észrevette, hogy egy lift sem működik. Sőt! Még ennél is tovább ment: beszélt egy olyan emberrel, aki két éve nem jutott ki a lakásából, mert mozgássérültként a lift nélkül nem tudott közlekedni. Hősünk természetesen ezt nem hagyta szó nélkül, és valamelyik meetingen jelezte a problémát a magyar elvtársaknak. Elmondása szerint ekkor az angolul tudó magyar elvtárs (ha netán a történet alapján magára ismer, és még él, kérem, kommenteljen!!) kicsit dühbe gurult, elvörösödött fejjel magyarázkodni kezdett és hirtelen mintha angol tudása is cserben hagyta volna.

Így néz ki Bray a tengerparti hegyről, közvetlen napfelkelte után

Később a magyar kollégák megüzenték neki, hogy rendbehozatták a panelliftet. Szállásadónk utólag nem tudja, hogy ez valóban megtörtént-e, mindenesetre bízik benne a mai napig. 

Épp ma van Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde születésnapja, aki 1854. október 16-án született Dublinban és 1900. november 30-án halt meg Párizsban – úgyhogy ennek örömére itt van néhány kép, amit a szeptemberben, a Culture Nighton csináltam a szülőházában, amit a jeles napon megnyitott a tömegnek az 1994 óta a házat üzemeltető American College of Dublin. A legtöbb aforizmával és korának legdivatosabb ruhatárával rendelkező író gyerekkorát töltötte itt, egészen 1878-ig, amikor a család Angliába költözött.

Az mindenképp kedves az amerikaiaktól, hogy miután megvették, az egész házat felújították élethű, György korabeli stílusban, összességében viszont elég nagy csalódás volt a hely, mert O.W. sebész apjának néhány eszközén, egy-két születési anyakönyvi kivonaton és pár fotón kívül nem sok minden emlékezik Wilde-ra. Ennek oka az is lehet, hogy a legenda szerint a ház 1971-től kezdődő 23 éven át tartó zárvatartása alatt többször betörtek és raboltak el ezt-azt, de korabeli képeket alapul véve egy-két tárgynak legalább a mását visszaállíthatták volna. Viszont a házzal szembeni parkban van legalább egy életnagyságú szép színes szobor O.W.-ról, amint egy hatalmas kövön henyél.

Nyolc-tíz botanikus kertben biztos jártam már eddig és bizton állíthatom, hogy kevés olyan kiválót láttam, mint a dublini, ahol szombaton voltunk. Ráadásul ingyen. A pálmáknak nem spórolták ki a magasságot és ezzel, valamint a hőmérséklettel és mesterséges páratartalommal tulajdonképpen becsapják és elhitetik velük, hogy az őserdőben vannak. És ezt a pálmák meg is hálálják: őrült jól néznek ki és a plafonig nőnek. Táblák mesélik el, hogy a halacskaevő növények hogyan csalogatják be belsejükbe a halacskákat, csodás (talán klasszicista) üvegházakban bolondítják (a fent leírt módon) a növényeket, a parkban épp szoborversenyt rendeznek - erről majd a következő posztban számolok be - és ami a legjobb, az ingyenesség ellenére látszik, hogy a látogatók is szívükön viselik a kert sorsát. És olyat sem láttunk, hogy megették volna az ehető növényeket, például az éppen érő banánt.

Ez itt az első rész, textúrákra koncentráló képekkel, a következőben távolabbi felvételek lesznek.

Ez valami kaktuszféle

Autópálya-kereszteződés


Ez egy fatörzs

Ez is (és talán alatta légzőgyökerek, de nem vagyok szakember)

És még ez is egy fatörzsnek a felülete

Kávé (nem iható formában)


Olyan, mintha a dudorok pirulákat rejtenének, pedig nem



(Mint minden posztban, itt is copyrightosak a fotók)

"Welcome to Ireland" - ezt kurjantotta oda nekünk egy 11 év körüli kissrác a bmx-éről, amikor megérkeztünk a tengerparti Bray-be. A kedves gesztust nyilvánvalóan az váltotta ki belőle, hogy öt darab megtömött táskával indultunk el egy focipálya mellett új szállásunkra, amikor bmx-es csapatával elhaladt mellettünk. Meg talán az is, hogy kedves utastársamat rendre olasznak nézik. (Egy perc múlva egy arra járó turbánkalapos feka rasztafárinak meg peace jelet mutatott a kissrác, akit automatikusan leutánoztunk. Úgyhogy csak úgy cikáztak a peace-jelek vasárnap délután Bray-ben.)

Egy hetet fogunk itt tölteni, mert egy hónap huzavona után VÉGRE találtunk lakást Dublin 6. kerületében, délen. A jelenlegi francia lakó viszont csak a hónap közepén költözik ki, addig átmeneti megoldás lesz Bray.

A lakás amúgy lovely környéken és lovely utcában van, egy nagyon lovely stúdió. Ami nem annyira lovely, hogy feleakkora, mint a budapesti lakásunk, viszont valamivel több, mint duplaannyiba kerül. Nekem emiatt amúgy nem gőzölög a fejem, elfogadtam, hogy vannak ilyen különbségek, és mint tegnap megtudtam, ha itt csak minimálbérért is találok egy akármilyen munkát, majdnem dupla annyi lesz a fizetésem, mint amit otthon kapok 11 év újságírás után. Emiatt sem fő a fejem, csak viccesek ezek a különbségek. 

És egy laza szállal kapcsolódó esetről akarok még gyorsan megemlékezni: amikor 2007-ben kirándultunk Izlandon, ezt találtuk a reykjavíki tengerparton egy szoborra helyezett lávadarabka alatt. Nyilvánvalóan itt is egy gyerek a szerző, és szuperül célbaért. Írország egyébként sok tekintetben emlékeztet Izlandra (pl. helyi élelmiszerek megdöbbentő tisztasága, időjárás, emberek alkoholbírása), csak ezt annyit mondogattam már utastársamnak, hogy lassan már én is unom.

Épp egy hónapja vagyok Dublinban, és tegnap a buszon végeztem egy gyorselemzést, hogy eddig mi tetszik itt és mit nem.

Ami tetszik: hogy a buszsofőröknek szépen, hangosan mindenki megköszöni az utazást, amikor leszáll - ahogy nálunk csak a helyközi járatokon szokás. (A buszsofőrök amúgy is elég nagy császároknak tűnnek, például leszarják a menetredendet, bárkit leosztanak a forgalomban, hogy „you fuckin’ idiot” de jobbára csak kedélyesen végigfütyörészik az utat, valamint kérésre kedvesen, de általában érthetetlenül útbaigazítanak.)

Kellemes utcakép

Ami nem tetszik: az utcai fantáziamentes öltözködés. Vagy ledér diszkókirálynőnek öltöznek a csajok (12 fokban), de a többség nemtől függetlenül inkább kapucnis pulcsiban tolja az iskola után, mivel az isiben ugyebár kötelező az uniformis. Az irodisták sem sokkal jobbak, akik a kiskosztümös, harisnyás, sikkes oldaltáskás outfitjüket megtoldják egy bumszli futócipővel. Úgyhogy utcai öltözködés tekintetben Dublin messzebb van Londontól, mint Budapest. Pedig Budapestet azért én csak indokolt esetben szoktam dicsérgetni.

Ami tetszik: nagyon sok zenekar fellép itt, ami a környékünkön maximum Bécsig jut el. Csakhogy jó drágák a jegyek: a Leonard Cohen koncertre pl. nyolcvanvalahány euró volt a legolcsóbb jegy, de gondolom, onnan csupán hangyának látszott a híres dalnok. Viszont a legtöbb kocsmában van helyi zenekar által biztosított élőzene, sokszor ingyen.

Ami nem tetszik: hogy mindig hányingerem lesz, ha kénytelen vagyok az emeletre ülni a buszon, mert lent nincs már több hely.

Ami tetszik: a rengeteg bringaút és bringás.

Ami nem tetszik: az import, kényszerérett gyümölcsök, zamat nélkül.

Ami tetszik: a lazac (és a szárazföldi háziállatok húsának) minősége és ára. Mindkettő sokkal kedvezőbb, mint Magyarországon.

Lazacot nem sikerült fotóznom természetes életterében, csak szarvasmarhát

Ami tetszik: az emberek kedvesek és segítőkészek.

Ami nem tetszik: az emberek nem csókolóznak az utcán. Még csak kézenfogva se nagyon mászkálnak.

Ami tetszik: a tiszta, szmogmentes, tengeri levegő - a belváros legtöbb részén is.

Ami nem tetszik: a heves esőzések.

Ami tetszik: az átlátszó esernyők: micsoda praktikum! Még ha az ember mélyen a fejébe húzott ernyővel is halad, úgy is kiválóan látja történéseket.

Ami nem tetszik: az erős széllel kombinált, ernyőkifordító zivatar.

Ami tetszik: a szivárványok gyakorisága. Három nap alatt kettőt is láttam.

Ami nem tetszik: a színváltós autók. Nem egy olyat láttam, ami elölről zöld volt, de ahogy haladtam el mellette fokozatosan váltott át lilába; és a hátulja már teljesen lila volt. Képzeljünk csak el egy bűntényt, amikor szemtanúként le kell írni mondjuk a bankrabló kocsijának a színét. Na ugye, micsoda hülyeség.

"Amennyiben korábban szeretnének távozni az idegenvezetésről, megtehetik. Manapság már nem áll módunkban feltartóztatni önöket" - ezzel a tréfás felütéssel kezdte meg az egyórás bemutatót Európa egyik legnagyobb látogatható börtönének női munkatársa. A Kilmainham Gaol, azaz Kilmainham-börtön Dublin belvárosának szélén a hatvanas évek közepe óta látogatható. A hat euróért megváltott jegyben a vezetés is benne van.

(A cikk az origón folytatódik tovább, mert valójában oda írtam. Itt.)

A viktoriánus tér több mint száz filmben valamint videóklipekben is szerepelt

A levél, amiben Joseph Plunkett feleségül kéri szerelmét, Grace-t. Az esküvő után néhány órával kivégezték

Ez történt az elmúlt 15 percben a ház előtt (pont, mint a jobb felső sarokban látható kép).
(Hálás köszönet P. Barbarának, aki szólt, hogy emeljem fel tekintetemet a monitorról és nézzek ki az ablakon!)

Kutyasétáltatás dupla szivárvánnyal

A végén már csak ennyi volt

Voltunk a Trinity College könyvtárának legszuperebb részében, a 65 méteres Long Roomban, aztán írtam erről a kötvefűzve-blogra egy hosszabbat, amiből itt van pár részlet kicsit rövidebben. A fő tanulságok: 1. nem biztos, hogy jót tesz a benne lévő könyveknek, ha múzeumként/turista attrakcióként használnak egy könyvtárat, 2. hamarosan több lesz az elektronikus könyv, mint a valós, 3. George Lucas nem jó fej. 

A Long Roomot csak kívülről szabad fotózni, de úgy nem látszik (Fotó: vb)

„Ez a gyűjtemény az ír kulturális örökség része. Kötelességünk átadni a későbbieknek” – mutatott körbe vezetőnk a lenyűgöző termen, ahol mintha megállt volna az idő. A plafonig hatoló barna boltívek alatt több ezer barna gerincű könyv sorakozik, a beugrókban két-két 16 lépcsős, sínen mozgatható létra vezet a plafonig, a könyvek előtt egy-egy sorban márványból készült fehér mellszobrok. A könyvekhez hozzányúlni tilos, korlát és szigorú teremőrök választják el a látogatókat a könyvektől. Kárpótlásként a középen futó vitrinekben könyvritkaságokat lehet látni, amiket rendszeresen cserélnek. A kéziratgyűjtemény egy külön légkondicionált teremben kapott helyet.

Évente félmillió ember mászkál a könyvek között, a könyvtár ma már ugyanis legalább annyira turista-látványosság, mint amennyire a műveltség megszerzésének helyszíne. Kísérőnk elmondása szerint kutatói könyvtárként ma is használják, többségében a Trinity College doktoranduszai. Mivel az épületegyüttes elég forgalmas helyen, a városközpontban található, a rengeteg látogató és a sós tengeri szél mellett a környező forgalom sem tesz jót a könyveknek. A levegő páratartalmát (2004 óta a szenyezettséget is) folyamatosan mérik, negyedóránként friss információ érkezik róla. Az óvintézkedések ellenére rengeteg könyv szorul restaurálásra.

Köteles példányokat gyűjtő könyvtárról van szó, így minden könyv megtalálható itt, ami Nagy-Britanniában és Írországban megjelenik. A könyvtár munkatársa szerint hetente kétezer új anyaggal bővül a könyvtár. Idén egyelőre még több kézbe vehető könyv érkezett, mint virtuális; ám jövőre át fog fordulni az elektronikus és valós könyvek aránya - egyre több kiadó már csak virtuális könyvkiadást tervez. Kollégáival együtt vezetőnk is meglepődött, hogy ilyen gyorsan eltűnik a kézzel fogható könyv, arra számítottak ugyanis, hogy hosszabb ideig megy majd párhuzamosan a kétféle kiadási mód.

A könyvtár fotózása szigorúan tilos, és ez alól még George Lucas sem kivétel, ahogy azt egy megtörtént eset is igazolja. A filmrendezőnek annyira megtetszett a Long Room, hogy A klónok támadásában erről akarta mintázni a Jedi-archívumot. Lucas ahelyett, hogy hivatalos engedélyt kért volna a könyvtártól, egyszerűen lekoppintotta. Odaküldte embereit, akik állítólag több száz titkos fotót készítettek a teremről.

Balra a filmben látható archívum, jobbra a Trinity Long Roomja, ahogy most is kinéz

Amikor megjelent a film, a könyvtár nehezményezte a hasonlóságot, udvarias hangvételű levelet küldött Lucasnak, a film készítői viszont tagadták, hogy bármiféle összefüggés lenne az eredeti és a virtuális könyvtár között. Ám ha a két könyvtár képét egymás mellé tesszük, tagadhatatlan a hasonlóság - még ha a könyvek helyén kéken világító dobozokat is lehet látni, a márványszobrok arcait pedig kicserélték. A könyvtár végül mégsem tett jogi lépéseket a filmrendező ellen.

Dublin nem kényezteti annyi bolhapiaccal lakóit és turistáit, mint Berlin - utóbbi a bolhapiacok Mekkája, minden kerületben van legalább egy. Itt viszont havonta csak egyszer, minden hónap utolsó vasárnapján rendeznek igazi bolhapiacot.

Koradélután érkeztünk az egy nagy csarnokból és egy kisebb, szabad előtérből álló intézménybe, ahol az első és egyben legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a kajákat (természetesen home made és/vagy fair trade) kivéve minden lényegesen olcsóbb, mint a városi trash-kultúrákban jeleskedő Berlinben. A másodikat az, hogy hasít a vintage: annyi vintage árus volt, és annyi ember tolongott körülöttük, hogy ezek után nem értem, hogy az utcákon miért csak fehérmadzagos-kapucnipulcsis csajokat lehet látni. Hasonló meglepetés volt, hogy 3-5 euróért elképesztő menő és szinte új (bőr)táskákat lehet kapni, a kabátok pedig 15 eurónál szinte sosem drágábbak. És csodásak voltak az étkészletek is. A piac hiányossága, hogy a férfiakra nem igazán koncentrál; egy nyomott mintás pólóáruson, egy használt sportcipőáruson és egy lemezáruson kívül mást nem nagyon láttam.

Végig szuper hetvenes évekbeli funk és pszichedelikus rock szólt, amit egy dj pakolgatott. És mindenki elképesztő kedves volt, az árusok - köztük lengyelek és franciák is - egyenesen imádták, ha eljött az alkudozás pillanata, és külön örültek, ha fotóztam a cuccaikat. Olyan másfél óra nézelődés után egy 10 euróra lealkudott esőkabát-metálos öv kombóval és egy négyeurós Elvis-könyvvel távoztam. Külön extraként a családias hangulat említendő, furcsamód a nagy tömeg ellenére.
A piac weboldala itt.

A bolhapiac poszterei

A jobboldali könyvet végül szépen megvásároltam
A kislemezek 3 euróba kerültek, a nagyok talán 5-be, a cédék és a dvd-k pedig 4-be


A szülinapos kép must have

Elképesztően szuper bútorok voltak

És nyilván egy csomó trash-cucc is

Egyelőre nem sikerült kinyomoznom a képen látható dublini marketing-szokás eredetét, de egy csomó üzlet így hirdeti magát. Különösen azok, akik kiszorultak a Grafton Streetről vagy a Temple Bar közepéről. A leglogikusabb magyarázatnak az tűnik, hogy tilos kirakni hirdetéseket.

A U2-n csúfolódó graffitiket leszámítva (amiből fotósorozatot készítek, őrült vicces lesz), tegnap botlottam bele az első igazi dublini U2-s vonatkozásba. Gyorsan tisztázzuk, hogy később ne kelljen, ha szóba jön a téma: évekig nagyon szerettem a U2-t, voltam is koncertjükön a berlini Olimpia Stadionban, de már nem szeretem, mert idegesít a Bono és egyre rosszak a lemezeik. (Egyébként tegye fel a kezét, aki világéletében csak az aktuális - és roppant elővigyázatosan egyben a későbbi - korszellemnek megfelelő zenét hallgatott? És akkor ezzel le is zárhatjuk a U2-témát.)

Szóval tegnap elmentem a Kilmainham Gaolba, Írország egyik legfontosabb, de ma már csak múzeumként funkcionáló börtönébe, ahol végignyomtam egy egyórás túrát. Hamarosan be is számolok róla egy ennél hivatalosabb fórumon, de addig is itt van az a '82-es U2-videó, ami a börtönben készült, és sosem került föl egyik lemezre sem. És ahol Bono még tapadós piros répanadrágban nyomja (és a korszellemnek szintén megfelelve csizmáskandúrra emlékeztetően).

Van egy legalább tízéves középfokú nyelvvizsgám angolból, illetve eseménydús életemnek és munkámnak köszönhetően évek óta rendszeresen csevegek ezen a nyelven, ám a minap egy buszút után elkeseredtem, hogy nem is tudok jól.

Kb. egy hete elkezdtem ugyanis azzal agyonütni az időt a belvárosba vezető háromnegyedórás buszúton – olvasni a rengeteg kanyar miatt nem tudok -, hogy kihallgatom az emberek beszélgetéseit. Viszonylagos elégedettséggel szálltam le minden egyes alkalommal, mivel a beszélgetések 85-90%-át értettem - akár egy kismama kételyeiről volt szó, akár egy komoly úr bizniszproblémáiról.

Csakhogy tegnapelőtt felszállt három német a buszra, ami öt perc után zárójelbe tette önelégültségemet. A három németet ugyanis tökéletesen értettem (jó, nyilván azért, mert kéttannyelvű gimnáziumba és német szakra jártam ill. sokat éltem Berlinben): megtudtam hova járnak egyetemre, ott milyen előadást tartott az egyikük, erről mit gondol a cimborája, hol és mennyiért bérelnek lakást, meddig lesznek Írországban, fizetős-e az iskolájuk és hányszor utaztak már annyira tömött buszon, mint aznap. Rögtön elkeseredtem, és rájöttem, hogy messze vagyok attól, hogy ehhez hasonló hatásfokkal hallgassam ki a helyieket. Ezért most eldöntöttem, hogy legalább ennyire tudni akarok angolul, illetve olcsó nyelviskolát keresek a városban és pazar letölthető nyelvleckéket a neten.

Az elkövetkező zord hónapoktól tartva hétvégenként kényszeresen rohanunk a természetbe, meg hát ugye magyarként elég nagy egzotikum a tenger közelsége. Úgyhogy ebben a posztban sem nagyon lesz más, csak bukolika meg kék-zöld táj. Fantasztikus, hogy Dublin belvárosából a helyi hévvel fél óra alatt 5 euró 20 centtért (retúr!) kényelmesen el lehet jutni pompás tengerpartokra észak és dél felé is. A hétvégi célpont a 15 kilométerre fekvő Howth volt. Howth egy félsziget, és bár utálom a Budapesttel és környékével való megfeleltetéseket, de itt nagyon adja magát, hogy ez kb. a helyi Szentendre: itt a DART (itteni HÉV) végállomása, és sok az ide kiköltözött jómódú ember.

Sok érdekes madár és fóka (nem láttunk) mellett itt lakik Larry Mullen Jr., a U2 dobosa is (nem láttuk). Amit láttunk, abból néhány kép itt:

×

Kilátás Mr Kalappal

Kikötő 1.

Kikötő 2.

Kikötő 3.
Kilátás pálmafával (hogy hogy nem,  egy csomó olyan növény megél itt, amit Horvátországban szoktam látni)

Kék-zöld helyett kék sárga, szorgoskodó dongókkal

És természetesen a szokásos kék-zöld

Egy ideig Yeats is itt lakott. Ha ma is élne, minden bizonnyal szomszédjával, Larry Mullen Jr.-ral haverozna

A fókák helyett ilyen, az utcákat beterítő kis repülő állatokat láttunk

Közelebbről

Tele volt a város sirállyal

Néha összebalhéztak


Sárga-piros

A legmenőbb ír közlekedési tábla

Mr Kalap a sziklán

Broooaaaaaaa!!!!!!

Őrületes okosság: elég egy ilyen hurkot ráerősíteni, és nemcsak kettő, hanem akár négy (erőlködve 5-6) bringát is hozzá lehet zárni ugyanahhoz az oszlophoz. Elég sok ilyet lehet látni Dublinban, a város pedig tömve van bicikliutakkal, amit a gyakori záporok ellenére használnak is az emberek. Ami nekem furcsa, hogy a 15 fok, szél és eső ellenére sokan rövidnadrágban. 

Az Irish Times szavazást indított arról, melyik a legjobb ír város, és az ország nyugati partján található Wesport lett a győztes. Meg is ünnepelték rendesen, de a videó a mulatságon kívül azt is bemutatja, ki a top öt. Westport egyébként igazi pedálgépnek tűnhet, mivel mindig mindenféle versenyt megnyer - pl. zsinórban választották a legtisztább ír városnak -, ám még nagyobb érdekessége, hogy egyike annak a kevés ír városnak, amit tudatosan terveztek. James Wyatt, híres angol építész keze munkája, aki 1780-ban készült el a város terveivel, amit aztán szépen meg is valósítottak. 

"Are you fit?" - ez a kérdés legalább annyiszor hangzott el különböző formákban az elmúlt néhány napban, mint a fenyegető "Winter is coming" kijelentés a Trónok harca című sorozat első évadjában.

Azzal kezdődött, hogy bejelentkeztünk egy ingyenes túrázó meet upra (afféle ingyenes szabadidős önszerveződés), ahol már a bejelentkezéskor válaszolnunk kellett három kérdésre. Köztük is leginkább arra, hogy "are you fit?".

Aztán amikor szombaton a HÉV-vel (itt DART-nak hívják, amit én Darth Vaderről jegyeztem meg) megérkeztünk a tengerparti Bray-be, 20 kilométerre Dublintól délre, a csoport vezetője az első bemutatkozás után egyenesen a szemünkbe nézett, és nekünk szegezte: "Are you fit?". Nem értettem, mit kell ezt ennyit firtatni, de barátkozólag rábólintottam. Erre ő is bólintott. Aztán elindultunk a 16 kilométeres túrára a szomszédos Greystones-ba.

View Larger Map

Olyan nyolc perc után pontosan megértettük, mire vonatkozott a kérdés: olyan brutál iramot diktált ugyanis Michael, a középkorú túravezető, amitől 5 perc után kimelegedtünk, 7 perc után meglepődve röhögni, majd 10 perc után vetkőzni kezdtünk. Sem kedves útitársam, sem én nem vagyunk edzetlenek, plusz alig egy hónapja másztunk meg egy 2300 méteres csúcsot a Magas-Tátrában, de azért a tempó, amit újsütetű ír barátaink diktáltak, a gyorsgyaloglással vetekedett. Vicces módon a pihenősebb részt az hozta, amikor meredeken emelkedni kezdett a terep egy 241 méteren lévő kereszt felé az ún. Bray Head csúcsán.

A tengerszinttől (szó szerint ugyebár) ezt a távolságot olyan 15 perc alatt tettük meg. A kereszttől már sétagalopp volt a maradék kb. másfél óra lefelé Greystones-ig. Ott egy kocsmában pihentünk egy fél órát, aztán száguldoztunk vissza; ismét belekezdős első szakasz, majd nyugisabb mászás és még nyugisabb befejező szakasz. Úgyhogy a fotókat úgy készítettem, hogy megálltam, klikkelgettem párat és rohantam a csoport után. A résztvevők amúgy tüneményesen kedves emberek voltak, többen közülük 40 pluszos.

A fű tényleg ilyen világító zöld volt, amikor rásütött a nap. Innen nézve:
Az ellentétes irányban pedig ilyen látképpel kedveskedett a természet:
A látóhatár szélén többen látni vélték a brit partokat, de szerintem csak képzelegtek

Greystones felé öles léptekkel

Greystones-ban vagy kocsmában ebédeltek az emberek vagy vízre szálltak

varjak szálltak a vízreszállók mellett

A hegyen pedig lovak törték meg a zöld szín monotóniáját

vagy ácsorogtak az úton

Végül mégis győzött a zöld-kék kombó

Meg még egy kék a végére:

És ha valaki tudni akarja, hogy tényleg fit-e? Már itthon pihegve találtam meg Michael két nappal korábbi mailjét, amiben külön fittségi felmérőt küldött, amit indulás előtt meg kellett volna válaszolnunk magunknak: 

1. Le tudsz gyalogolni 11 kilométert sík területen 2 óra alatt megállás nélkül és anélkül, hogy lihegni kezdenél?

2. Fel tudsz futni a lépcsőn tízszer anélkül, hogy kidőlnél?

3. Tudsz felfelé gyalogolni egy hegyre gyors iramban 30 percig megállás nélkül?

4. És ugyanezt lefelé?

Egy hete vagyunk Dublinban (nyugalom, nem fogok minden héten nagy összegzést írni, a legközelebbi ilyen poszt akkor jön majd, amikor már egy hónapja itt leszünk). Míg kedves útitársam a PHD-jét csinálja és ámuldozik az egyetemtől, én hazafelé dolgozom és tájékozódom a helyszínről.

Egy hét alatt ezek történtek:

- mindkettőnknek lett ír mobilszáma, ingyen. Útitársamhoz az egyetemen ráadásul jófejségből hozzádobtak egy plusz sim-kártyát, amikor arról érdeklődött, hogy hogyan szerezhetne egyet a barátnőjének. Az lett az enyém, neki meg alapból járt az ösztöndíja mellé

- öt perc alatt 10 euróért kikódoltattam az otthoni telefonomat a Moore streeten egy kedves kínaival. Itt ez tök legális.

- lakásunk még nincs, egy nagyszerű barátnőmék házában lakunk a kertvárosban, Dublin déli-nyugati részén, miközben ők innen néhány ezer kilométerre nyaralnak

- megtudtam, mik a város low budget- és mik a veszélyes részei

- bejelentkeztünk egy hegymászó meet up-ra, bár a legmagasabb hegy itt alig néhány méterrel magasabb, mint a Kékestető. Viszont minden hétvégére remek - és esetenként kihívásokkal teli - túrákat szerveznek az ír tájba

- találtunk brazil üzletet, ahol vettünk pao de queijo-port (magyarul kb. sajtkenyér, az egyetlen élelmiszer, amit hiányolni szoktam az életemből gyakorlatilag folyamatosan, mivel függő vagyok és Magyarországon nem lehet kapni)

Dublin föntről

- voltam a magyar kisközértek forgalmát idéző Paprika Store-ban, ahol tényleg minden van a Tokajitól a Túró Rudin át a Nők Lapjáig (!!), ami az idegenben hiányozhat a magyarnak. Mivel nem vagyok sem az említett termékek, sem a szalámi vagy a Balaton szelet elkötelezett híve, nem vettem semmit (de becsülöm a kezdeményezést).

- láttunk rókát és sziesztázó dámszarvasokat (lásd fotók), utóbbiakat a 707 hektáros Phoenix Parkban. Közel lehetett menni hozzájuk, mondjuk tíz lépésnyire, ám ha ennél közelebb ment az ember, akkor egy-két szarvas felállt, és a szarvuk láttán ilyenkor rendre megtorpan a bámészkodó. Engem teljesen lenyűgöztek.

- megtaláltuk a legjobb helyi rádiót, indie-ben és rockban nyomul, sorban, egymás után van David Bowie, RHCP, Of Monsters and Men, és idegesítően sokszor van a Human Elevator a Cast Of Cheers-től (ami kb. a helyi HS7)

- találkoztunk különböző nemzetiségű emberekkel, de írrel csak eggyel, aki a szomszéd

(Valamennyi képet én csináltam, ha fel akarod használni őket, ne csórd le, írj!)

Új országba költözve sok új szokással kell megismerkednie az embernek. Például, hogy az utasok köszönnek a buszsofőrnek leszálláskor, hogy a járókelők udvariasan elnézést kérnek, ha véletlen meglökik egymást vagy, hogy a sorfőzdések golyót raknak a sörbe. 

Miután sem kedves utastársam, sem én nem vagyunk hatalmas sörfogyasztók (főleg nem dobozos-sörös), kicsit meglepődtünk, amikor egy fél Guinness-t felhörpintve lágyan a fogunkhoz csapódott egy golyó. "Vajon a sörgyárban a szalagnál dolgozó hölgynek véletlenül kiesett a dezodorából a golyó?" vagy "Több ezer sörbe elrejtettek három golyót, mi pont kifogtuk az egyiket és most miénk a főnyeremény?" - tanakodtunk a félig üres dobozba hajolva. Amikor kiittuk, egyértelművé vált: tényleg egy kb. 3 centi átmérőjű műanyag golyó van belül. 

Hazaérve ezért megkérdeztük az internetet, ami feltárta, mi ez a jelenség. Sajnos nem a főnyeremény, hanem egy hasznos kis eszköz. A kis golyót floating widget-nek hívják, ami a dobozos söröknél arról gondoskodik, hogy felbontáskor szinte ugyanolyan hab képződjön, mint amikor frissen csapolják a sört. A műanyag golyón két lyuk van, a nagyobbikba a gyártás során nagy nyomással nitrogént töltenek, majd lezárva a dobozba teszik. A feltöltéskor a dobozt is nagyobb nyomással látják el a környezetéhez képest. A kisebb lyuk előre meghatározott kitörési pontként működik (ezt nyugodtan fordítsa le jobban az, aki ért az ilyen technikai okosságokhoz), amit úgy alakítanak ki, hogy a dobozt kinyitva a nitrogén kiszabaduljon belőle (de ameddig a doboz zárva van, véletlenül se szivárogjon).

Nyitáskor a dobozban csökken a nyomás, a golyó a kitörési ponton kinyílik, és a nitrogén a golyó kisebbik lyukán át néhány másodperc alatt szétáramlik a dobozban. Így sokkal krémesebb hab keletkezik. A sört érdemes azonnal egy pohárba önteni, mert a habképződés miatt könnyen kifuthat.

Ilyen golyócskákkal főleg az ír Guinness és Kilkenny sörökben lehet találkozni, de más ír, brit és esetenként francia sörben is előfordulhatnak.

A sörünk
Így néz ki, amikor már látható és nemcsak érezhető a golyó

A kiszedett golyó, amin a lyukak mellett egy misztikus 83-as is van

Szerdán éjjel megérkeztem Dublinba, ahol azóta szinte szünet nélkül süt a nap, kék az ég és fátyolosak a felhők. 20-22 fok van napközben, az emberek pedig az utcán a rövidnadrágtól kezdve a kabát-csizma kombóig a különböző évszakok öltözködésének széles repertoárját hordják.

A legelső benyomásom - ami azóta is tetszik -, hogy szinte mindenhova minden írül is ki van írva, ami egy elképesztően titokzatos és meseszerű nyelv benyomását kelti. Ha nem lenne teljesen értelmetlen - és nem tanultam volna már életemben kétszer fél évig két nem túl hasznos nyelvet, a hollandot és az izlandit - valószínűleg nekiállnék megtanulni. Így viszont maradok az angolnál és a brazilnál, rengeteg ugyanis itt a brazil.

Otthoni jóbarátomat, az idokep.hu-t hátrahagyva átpártoltam a Rainfall radarra, ami a leghasznosabb weboldal lesz itt alighanem. Ez pedig egy remek utazós videóklip egy feltörekvő ír tehetségtől, a suttogva éneklő Lisa Hannigantől.